Halihó!
A Prológussal TBR csökkentésbe fogtunk az elmúlt két hétben, negyedévente mostmár szinte hagyomány nálunk ez a projekt. Minden könyvmoly érzi a végeláthatatlan TBR listák problémáját, hiszen annyi könyv van, amit el szeretnénk olvasni. Ma egy nem szokványos kötettel érkeztem nektek, egy képregényről van szó. A képregények világával még mindig csak ismerkedek, bár az elmúlt egy-két évben egyre több képregényt kezdtem el olvasni, még mindig újoncnak számítok, viszont a TBR listámra is egyre több hasonló mű került. Lássuk, mit sikerült kihámoznom a Smaragdzöld tanulmányból.
A recenziós példányt nagyon köszönöm a Fumax Kiadónak! Szerezd be te is a saját példányod ide kattintva!
Saját fotó, felhasználása engedélyköteles!
Fülszöveg:
A természetfeletti bűnügyi történet Sherlock Holmes világát vegyíti össze a lovecrafti Cthulhu-mítosszal.
Egy rémséges gyilkosság történik, amelyet korának legbriliánsabb detektívje és hű társa igyekszik felderíteni. A bonyolult és szövevényes ügy Whitechapel nyomornegyedétől egészen a Viktória királynőpalotájáig vezeti a Baker Street-i nyomozókat, akik fokozatosan döbbennek rá, hogy a válaszok talán nem is Londonban, hanem a kozmikus rettenet világában várnak rájuk.
Értékelés
Viszonylag nehéz olyan kötetről írni, ami nagyon távol áll azoktól, amiket olvasni szoktam, több szempontból is. Elsőként a műfaj eléggé újdonság nekem – a képregény. Természetesen minden írásom szubjektív véleményt tükröz, azonban néhány zsánerben már nagyon otthon érzem magam, és rengeteg korábbi olvasmányélményem miatt sok összehasonlítási alapom van, valamint emiatt a tudásom is nagyobb ezekkel kapcsolatban – klisék, bevett fordulatok, szereplők általános viselkedése és más dolgokat tekintve. A képregényekkel még gyerekcipőben jár kapcsolatunk.
E kötethez hasonlót viszont még sosem olvastam. Fentebb említett, hogy még csak ismerkedem a képregények világával, és ez így is van. Ami viszont szintén ingoványos talaj számomra, azok a krimik. Akik szokták olvasni a bejegyzéseimet tudják, hogy főként fantasykat olvasok. Nos, ebben a kötetben is találhatók fantasy elemek, megspékelve egykis horrorral, de mivel a nyomozás a fő elem, kriminek mondanám inkább. Ami a bizonytalanságomhoz még hozzáad egy lapáttal, az az, hogy még soha életemben nem olvastam semmit Neil Gaimantől. Emiatt rendkívül szégyellem is magam, hiszen legendás író, ráadásul fantasy zsánerben főként, ennek ellenére – fogalmam sincs hogyan – elkerültem eddig a könyveit. Pedig szégyenszemre a polcomon is sorakozik egypár könyve… Mindenesetre abszolút hozzá nem értőként, csodálkozó kisgyerek szemeivel követtem végig a képregény oldalait, így érdemi megjegyzéseket csak nagyon kis számban tudok hozzátenni a kötethez.
Most, hogy bevezetésként elmeséltem mennyire távol áll tőlem a Smaragdzöld tanulmány, vessük bele magunkat a tartalomba. A történet egy igazi Sherlock Holmes-os nyomozást mesél el nekünk, egyetlen bűntényt derít fel a kötet során kedvenc Baker Street-i párosunk. Victoria királynő kedvenc unokaöccsét meggyilkolták. E bűntényt járjuk körül két, ismerős főszereplőnkkel. Ez a történet valahol egy igazán klasszikus Sherlock sztori, Holmes pontosan olyan karakterrel rendelkezik, amilyennel általában. Kissé arrogáns, zseniális, titokzatos és valahol végtelenül idegesítő, valahol pedig nagyon szórakoztató.
A kötet a lakótárs beköltözésével és a klasszikus páros megismerkedésével kezdődik, bepillanthatunk a nyomozópáros másik felének katonai múltjába is. Itt szembesülünk először azzal, amit a fülszöveg ígér, a lovecrafti Cthulhu mítosz nyomait, egy hatalmas csápos szörnyeteg képében. Meggyőződésem volt, hogy egy csápos izé után fog folyni a nyomozás a képregény során, de ez nem így történt.
A történet előrehaladtával megtudhatjuk, hogy nem csupán Afganisztánban léteznek ezek a csápos lények, de legnagyobb meglepetésemre a királynő is az. Később kiderül, hogy a világot immár ők uralják, az emberek alávetettek. Szörnyű külsőjük azonban nem mindig rettenetet rejt, veterán katonánkat ugyanis szolgálataiért cserébe meggyógyítja a királynő.
Nos, nem akarok minden egyes elemet elárulni a képregényből, így a bűntény felgöngyölítését rátok hagyom, de azt még el kell mondjam, hogy a történet vége eléggé nagy, mondhatni ÓRIÁSI meglepetésként ért, és nem is fogtam fel elsőre, hogy mi van. Aztán mikor leesett, akkor jöttem rá az egész zsenialitására.
Nem ejtettem még szót a képregény képi világáról: nos, ami elsőre megtetszett a képregényben az nem is maga a történet volt, hanem a rajzok. Egyből beszippant a sötét világa, kissé fenyegető a hangulat, pontosan illik egy Cthulhu szörnyes, gyilkosságos történethez. A karakterek ábrázolása részemről teljesen visszaadja a klasszikus Sherlock sztorik hangulatát.
A történetvezetés egyébként eléggé lineáris és egyszerű, egy rövidke nyomozást mesél el nekünk az író ebben a formában. Kapunk egy kis szeletet a korabeli színház világából, Lestrade és Sherlock kölcsönös „szeretetéből”, az említett nyomozónk szokásos zsenialitásából és Lovecraft világából is mindössze 80 oldalban. A kedvenceim egyébként a fejezetek elején lévő kis hirdetések voltak, amiknek ugyan kb. semmi közük nem volt a történethez – egy színházi plakátot leszámítva -, de korabeli csodatermékek kifigurázásai voltak, a következő képen láthattok egy példát:
Összességében nagyon jól szórakoztam a képregény olvasása közben. A történet fordulatos, humoros, sejtelmes és izgalmas a maga módján. Elsőre nagyon furcsának találtam a befejezést, de még egyszer elolvastam, a fejemben –„hogy lehetek ilyen hülye, hogy nem értem mi van? „ mondatokkal, aztán összeállt a kép. Én nem olvastam az eredeti novellát, ahogy fentebb említettem, sajnos Gaimantől még semmit sem olvastam korábban. Kezdetnek ez a képregény úgy érzem, megteszi. Klasszikus értékelést nem szeretnék adni a kötetnek, így most nem csillagoznék, hiszen fentebb kifejtettem mennyire újonc vagyok ezzel a könyvvel kapcsolatban, mindenféle szempontból. Azonban azt el tudom mondani, hogy fordulatos volt és tetszett, még olvastam volna egy kicsit, kevéskének bizonyult ez a 80 oldal. Ezek után már tényleg kénytelen leszek belevetni magam Gaiman munkásságába.
Minutes to midnight 