Philip K. Dick és Roger Zelazny – A harag istene

Halihó!

Egy ideje nem jelentkeztem már bejegyzéssel: ennek oka az, hogy óriási változásokon megy keresztül az életem éppen, és sajnos a legkevesebb időm az olvasásra volt. De nem szeretnék senkit untatni a magánéletemmel, hiszen mindannyian a könyvek miatt vagyunk itt, nem igaz?

Nos, a Prológusnak hála lehetőségem volt elolvasni Philip K. Dick és Roger Zelazny disztópiáját, ezúttal szeretném megköszönni a lehetőséget a csapatnak és az Agave Könyveknek, hogy a rendelkezésemre bocsátotta a kötetet.

Értékelés

Bevallom, elsőként a könyvborító keltette fel a figyelmem, szerintem rendkívül figyelemfelkeltő, és kicsit „trippy”, ami végső soron a könyv olvasása során a fejemben amúgy is megfogalmazódott. Philip K. Dick az egyik, ha nem a legismertebb sci-fi író, és én bár nem rajongok a műfajért különösebben, szerettem volna jobban megismerkedni a munkásságával, ezért is olvastam el tőle korábban a Vulcanus kalapácsa című kötetet – erről itt olvashattok. Összességében kedveltem a könyvet, így gondoltam, hogy A harag istene is kap tőlem egy esélyt – azonban előfordulhat, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet.

Bevallom őszintén, hónapokon keresztül olvastam a könyvet, pedig csupán 221 oldal, de olyan nehéz, bonyolult és összetett, annyira próbáltam kapaszkodni valami kézzelfoghatóba, valami értelmezhetőbe, valamibe, amit végre megértek, ahelyett, hogy szabad szárnyalását engedtem volna a képzeletemnek… Szóval, azt hiszem, kissé rosszul kezdtem neki. A felét nagyon nyögve- nyelősen, ténylegesen hónapokig olvastam, sokszor félredobva a könyve. Majd egyszer csak átkattant valami, és ledaráltam a második felét egy pár óra alatt.

No de miről is szól a könyv? Alapvetően egy amerikai városkában játszódik a történet elején, egy poszt-apokaliptikus világban. Az utolsó háborúban – amit egy Carl Lufteufel nevű ember robbantott ki végül, a harag istene lecsapott mindenkire – az emberiség nagy része kihalt, apró csoportosulásokban még élnek. Versenyre kelt egy új vallás a katolicizmussal, mégpedig a harag istenének szolgái. Megismerkedhetünk egy katolikus, és egy új vallást képviselő pappal is, valamint a harag istenének szolgájával, Tibor McMasterssel, aki egy végtagok nélküli ember, és küldetése az, hogy megfesse háború kirobbantójának, Carleton Lufteufelnek a freskóját. Ehhez viszont élőben kell látnia magát az embert, így elindul egy zarándoklatra.

Követi őt azonban Peter Sands, a katolikus egyház tagja, aki önmaga is keresi istenét, pszichedelikus utazásokat tesz egy felsőbb dimenzióba kábítószerek segítségével.  Számomra a kötet is kissé ilyen benyomást keltett: mintha egy úgynevezett bad trip kerített volna hatalmába egy pszichedelikus utazás során. A világ kissé szürreális, és mégis a maga törvényei szerint működő egész maradt, azonban azokat a törvényeket sajnálatos módon nem mindig értettem, az allegóriákban elvesztem.

A történetben az apokalipszis életre hívott bizonyos új fajokat, valamint a kötet bemutatja a mesterséges intelligencia fennmaradását is – ez a téma eléggé aktuális lett manapság, pedig a kötet 1972-ben íródott. A főszereplőnk, egy úgynevezett Ink – a korábban már említett Tibor – karaktere egészen furcsa személyiségfejlődésen megy át, a barátságos, intelligens, ugyanakkor visszahúzódó, de tehetségére végtelenül büszke festőből tulajdonképpen egy kegyetlen gyilkos válik.

A kötet számos morális kérdést boncolgat, főként vallási alapon, ami bevallom őszintén, nem a kedvenc témaköreim egyike. Talán pont ezért nem tudott annyira meggyőzni a kötet, az elején egy csomó, kissé unalmasabb rész volt, ahol inkább filozófiai értekezésekbe bocsátkoztak szereplőink. Maga a világ megalkotása, az ott élő lények, a háború bemutatása és a poszt-apokaliptikus világ szerveződése, Tibor útja már sokkal érdekesebb és izgalmasabb olvasmánynak bizonyult.

Összességében azt gondolom, rendkívül távol állnak tőlem a hasonló könyvek, így nem tudom megfelelően pontokkal sem értékelni azt. Ez nem azt jelenti, hogy értékelhetetlen, sőt, egy csomó olyan  magvas gondolat volt benne, ami úgy gondolom, értékes alkotássá teszi, viszont mivel nagyon kevés hasonló irodalmat olvasok, így nem szeretném pontozni. A könyvet ajánlom minden sci-fi és alapvetően Dick rajongónak, de azoknak is, akik szeretnek elmerülni a mélyebb filozófiai érkezésekben, és nem riadnak vissza attól, ha olykor szürreális esemény közepébe csöppenünk.

Fülszöveg

A harmadik világháborút követően egy új, erős hit terjed el a felégett, radioaktív Földön, amely a világméretű pusztítás kiváltóját dicsőíti. A Harag Szolgái istenként tisztelik Carleton Lufteufelt, és a Deus Irae nevet adják neki: a Harag Istene.
A Utah állambeli Charlottesville kis közösségében Tibor McMasterst ihletett festőként tartják számon; noha karok-lábak nélkül született, mechanikus toldalékok segítségével kivívta magának az emberek tiszteletét.
Amikor az új egyház megbízza, hogy fessen egy nagy, lenyűgöző falfestményt a Harag Istenéről, akit még senki sem látott, Tibor kénytelen elindulni egy veszélyes utazásra, hogy megtalálja azt az embert, aki egyben isten is, és megörökítse a képmását az utókornak.
Philip K. Dick és Roger Zelazny közös regénye a hit mibenlétét boncolgatja azzal a kíméletlenséggel, ami Dickre jellemző, ugyanakkor olyan költői képekkel, amely Zelazny írásainak sajátja.

Kiadta: Agave Könyvek, 2023. 222 oldal. Fordító: Pék Zoltán

Bianca Bellová: Tó

Halihó!

Ma egy olyan könyv értékelését hoztam el nektek, ami meglehetősen ambivalens érzéseket keltett bennem. Bianca Bellová- Tó című kötetéről van szó. Bevallom, eléggé kiléptem a komfortzónámból ezzel a választással, ami valamennyire rá is nyomja a bélyegét az élményre. Lássuk az értékelést!

A könyvet nagyon köszönöm a Metropolis Media kiadónak!

Fülszöveg

 Metropolis Media, 2019
190 oldal

Boros. ​Egy isten háta mögötti halászfalu egy kiszáradóban lévő tó partján. Csak néhány viskó, tengődő emberek, a halfeldolgozó üzem és az orosz lakótelep. A helybéliek úgy vélik, az élet azért romlott meg, mert a Tó szelleme haragszik. De mi köze ehhez a kamaszfiúnak, Naminak, akit Mamó és Papó nevelt, s aki elől mindenki titkolni igyekszik, kik is valójában a szülei? Tényleg ő volna minden balszerencse okozója? Miatta dühös a Tó szelleme? Nami elindul a városba, hogy kinyomozza a létezését körüllengő rejtélyt. Vándorlása során szembesül a felnőttkor nehézségeivel és misztériumával, de ahhoz, hogy megértse a legnagyobb titkot, vissza kell térnie oda, ahonnan elindult, át kell kelnie a tavon, és le kell süllyednie a mélyére.

A tó társadalomkritikus, disztópikus fejlődésregény. A szerző szuggesztív, szinte filmszerű képekben ábrázolja Nami sorsát, s nem riad vissza a naturalisztikus leírásoktól sem. Erős olvasmány, mely nem ereszt egykönnyen.

A kritikusok George Orwell 1984 című regényéhez hasonlítják.

Bianca Bellova regénye 2017-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját, valamint Csehországban a Magnesia Litera-díjat az év könyve kategóriában. Több mint 20 nyelvre fordították le.

Fentebb már említettem, hogy a kötet eléggé kívül esik a komfortzónámon, bár pontosabban inkább az olvasási ízléskörömön. Bár a könyv alapvetően ifjúsági, nagyon távol áll azoktól a regényektől, amiket olvasni szoktam. Egyszerre jó és egyszerre rossz értelemben is.  Mindezt még bővebben kifejtem a későbbiekben.

Na de miről is szól a kötet? A fülszöveg eléggé beszédes, a könyv Nami felnőtté válását követi figyelemmel, egészen kisgyermek korától a fiú 18 éves koráig. Életét gyakorlatilag egy-egy kiragadott pillanatból ismerhetjük meg, – némelyik pillanat hosszabbra nyúlt, némelyik rövidebbre, villanásszerűen vethetünk egy-egy képet Nami gyermekkorának nagy részére.  A fiú egy tóparti településen, a Szovjetunió (bár az író nem nevezi meg, de nagyon sok jel arra utal, hogy egy szovjet kisvárosról beszélünk, vagy legalábbis hasonlóan oroszok által megszállt területről) egyik megszállt országában, Boros városkájában nőtt fel.

A kötet egy disztópia, vagyis ne várjunk tőle csillogó happy endet, sem egyébként bármennyire is csillogó bármit. Nagyon mélyre lehúz, akár a Tó szelleme a városiakat – egyszerre annyi társadalmi és egyéni problémát vet fel, hogy fulladozunk benne. Aki szeret komolyabb, (megrázó) problémákon elmélkedni az ujjongva olvashatja ezt a könyvet (ennyiben ténylegesen emlékeztet Orwell 1984 című regényére, bár ha a fülszöveg nem nevezi meg ezt a kötetet nem biztos, hogy beugrott volna a Tó-ról), hiszen tényleg számtalan súlyos problémát boncolgat. A nagyobb folyamatok megragadása mellett azonban az egyén, Nami személyes küzdelmeit is bemutatja – egy elveszett, árva fiú küzdelmeit egy szegény, poros városkában, majd a Fővárosban, a sivatagban és ismét Borosban (körbe ér). A nincstelenség, az elhagyatottság érzése, az állati szintre lealacsonyodás, a serdülőkor, az első szerelem, nemiség, barátság, kemény munka, éhezés, csalódás és barbárság – ez mind-mind keservesen beleivódott a lapokba és Nami személyébe. A könyv igaz, hogy csak 190 oldal, de fullasztóan telezsúfolt szenvedéssel. Egy olyan világban persze nehéz örömet elképzelni, ahol ha eltöröd a lábad a tóba dobnak, hogy megbékéltessék a tó szellemét… Vagy ahol orosz katonák erőszakolnak meg gyanútlanul sétáló fiatal lányokat… Ahol fegyverekkel felszerelt civil osztaggal mészároltatnak le teljesen békés állatokat…  Ahogy Nami felnő, annál rosszabb lesz minden – az éhezés, a szárazság stb. A kötet elején egy viszonylag vidám gyermekkor figyelhető meg, és Nami sorsával az egész ország sorsa is rosszabbra fordul folyamatosan.

“Nami a hasára teszi a kezét; kellemes, hogy végre újra jóllakott. De akármilyen mélyen is tapogatózik, nem sikerül kitapintania magában semmiféle érzés maradványait, csak egy üres, hosszú üreg van ott, amit egykor a vadállat ásott ki benne. Hátrahagyott önmagából töredékeket az emberekben, akiket szeretett, és neki már semmije sincs.”

Na, szóval nehéz falat volt ez a könyv. Háromszor annyinak éreztem, mint amennyi oldal valójában volt… Kicsit zavart, hogy néha csak belepillantunk Nami egy-egy korszakába, végigszáguldva azon, máskor pedig hosszasan átélünk vele egy nagyobb időszakot. Olykor hektikusnak érződött ez a váltogatás, és nem mindig tudtam teljesen nyomon követni Nami cselekedeteinek motivációit. Bár tulajdonképpen nagyszülei halála után végig édesanyját keresi, mégsem ez volt a célja. Önmagát kereste, és nem érzem úgy, hogy megtalálta volna… A kötet vége egyáltalán nem tetszett, mert semmiféle lezárást nem kaptam. Se eleje-se vége,  már-már néha szürreális és mégis sokszor tényleg naturalisztikusnak érződik a történet. Bár a kőkemény “valóságot” kapjuk, nem tűnik teljesen logikusnak néhány mozzanat. Ez egyébként véleményem szerint azért tűnik ilyennek nekem, mert hasonló könyvekkel nagyon ritkán találkozom, ilyen komoly olvasmányt a Hallgasd a holtak énekét! óta nem fogtam a kezemben, és már az is túlontúl szépirodalmi volt az én általános ízlésemnek , ez is annak érződött. De ez csak az én ízlésvilágom tükrözi, nem a könyv zsenialitását – mert a maga nemében ez a könyv tényleg zseniális.

Összességében azt gondolom, egy különleges élményt nyújtott számomra ez a könyv, de annyira soknak (nyomasztónak ezáltal), hogy nem mondanám, hogy bármikor is újra szeretném olvasni. A különlegesebb történetek szerelmeseinek mindenképpen ajánlom, de a komor, megrázó valóságra muszáj felkészülnie annak, aki a kezébe veszi ezt a könyvet. A kötet rendkívül értékes,a nyelvezete, metaforái  és problémafelvetései is tetszenek, azonban mégsem tetszett annyira, hogy 3,5 csillagnál többre értékeljem.

Alice Broadway – Ink

Halihó!

Először is mindenkinek Kellemes Ünnepeket szeretnék kívánni, bár a karácsonyon már túl vagyunk, a szilveszter és az újév még előttünk van. Remélem mindenki csupa csodás könyvet talált a karácsonyfa alatt, én egy pár szépséggel gazdagodtam születésnapom és karácsony alkalmából, amit majd a jövő hét folyamán mutatok be nektek. Most azonban egy értékelést hoztam, egy olyan könyvről, aminek a külseje szerintem minden könyvmolyt elvarázsolt. A belseje sajnos engem nem tudott.

A recenziós példányt köszönöm szépen a Maxim Kiadónak! ITT tudod megrendelni ezt a szépséget, még pár napig 40% kedvezménnyel!

Maxim, 2018
336 oldal

Képzelj el egy világot, ahol minden tettedet és életed minden jelentősebb eseményét a bőrödre tetoválják!

Saintstone-ban nincsenek titkok: születésed pillanatától kezdve megörökítik a bőrödön az elért eredményeidet, kudarcaidat és életed minden fontos pillanatát. Vannak megbecsült jelek, amelyek azt üzenik a külvilág felé, hogy jó ember vagy. És vannak szégyenletes jelek, amelyek árulóként megbélyegeznek. Leora az apja halála után abban talál megnyugvást, hogy az apja bőre gyönyörű történeteket mesél. Ez egészen addig tart, amíg Leora föl nem fedez az apja tarkóján egy jelet… a jel a Saintstone-ban elkövethető legnagyobb bűnt szimbolizálja. Leora rádöbben, hogy nem ismerte a saját édesapját. Miközben próbálja az igazságot kideríteni, megismerkedik Oscarral, aki egy bűnöző fia. Ahogy a fiatalok lassan közelebb kerülnek egymáshoz, Leorában úgy erősödik a kérdés: a fiú jelenti majd számára a megoldást, vagy csak bajt hoz a fejére?

Kezdjük a könyv alapjánál: miért hittem én azt, hogy ez egy fantasy? Teljesen indokolatlan a fülszöveg alapján is, de gondoltam valamilyen mágikus szerepük van a bőrre vésett dolgoknak, de igazából maximum a kollektív tudat megteremtése és a közös vallási dolgok amik a “varázslatot” adják. Na ez volt az első csalódásom a könyvben – de ez még a saját hibámból.

Az alapvető elképzelés az, hogy minden fontos életeseményed a bőrödre vésik – kötelezően. Vannak olyan jelek, amit nem választhatsz meg – a hivatalos tetoválások, de természetesen a bőröd maradék felületére azt varratsz, amit akarsz, ami kifejezi érzéseidet és azt, amit szeretnél, hogy lássanak belőled. Leora, a 16 éves lány éppen most fejezi be tanulmányait, tetováló akar lenni. Beárnyékolja azonban tanulmányai végét az, hogy édesapja hosszú betegség után elhunyt (nem részletezett, hogy mi volt a probléma). A kötet elején tehát a gyásszal szembesülünk, annak feldolgozásával, miközben kibontakozik előttünk ez a furcsa világ – ami nem teljesen derült ki, hogy mikor is játszódik. Aztán a furcsa események kezdetüket veszik egy nyilvános jelöléssel, ahol a polgármester az üresbőrűek (vagyis tetoválatlanok) elleni uszító beszédét követően nyilvánosan rátetoválják az árulók és elfeledettek jelét egy férfira. Az alap elképzelés valahol az, hogy akinek nincs a bőrén tetoválás, az velejéig romlott, gonosz, hiszen rejtegetnivalója van. Az ő lelke nem élhet örökké a túlvilágon, rá nem emlékeznek és nem is emlékezhetnek az emberek. Aki tetovált, az ennek az ellentéte. Egy ősi mítoszra, mesére alapul mindez, amely adja az egész hitnek az alapját.

“Akadnak, akik nagyon befolyásolhatók. Olyanok, akik szeretik, ha megmondják nekik, miről mit gondoljanak. De a tetoválás a sajátod, ezért fontos, hogy milyen történet áll mögötte. Nem hagyhatom, hogy bárki más befolyásolja őket – húz ki egy széket a következő vendégnek.”

Bevallom, a tetoválások témája és az, hogy mindent gyakorlatilag kötelező magukra írniuk annak érdekében, hogy a túlvilágon örökké élhessen lelkük nagyon bejött. Egyedi, izgalmas ötletnek tartottam, és már a legelején azt gondoltam, na ez nem egy szokásos YA kötetecske! Elég beteg, morbid dolgok is történnek, már mindjárt a sztori elején: az elhunytakat ugyanis megnyúzzák és bőrükből könyveket készítenek, és így emlékeznek meg róluk. Gondoltam én karácsony környékén, hogy ez aztán az igazi ünnepi kötet! Aki olvassa az értékeléseim tudja, hogy kedvelem a nem szokványos, kicsit véres, morbid, – elmebeteg – dolgokat. Örültem is neki tehát, hogy végre valami gyomorforgató is lesz a sztoriban, aminek még fontos funkciója is van és nem csak indokolatlan vérengzés. Na aztán ezzel nagyjából be is fejeződött az, ami tetszett a könyvben.

A történet felépítése kicsit olyan volt, mintha egy fakockából épített vár lenne, amit egy gyerek folyamatosan le akar dönteni, és a végén sikerül és neki. Valahogy nem éreztem, hogy haladnánk egyről a kettőre, állandóan oda-vissza futkorászás és indokolatlan szenvedés történt. Leora 16 éves és a történet szerint már tulajdonképpen felnőtt – hiszen megkezdi a munkába állást, amelyet a felnőtté válás mérföldkövének nevezhetünk – , mégis úgy látjuk a világot a szemén keresztül, mintha maximum 12 éves lenne. Naiv, becsapható, hisztis és idegesítő: ez a főszereplőnk. A történetet E/1-ben olvashatjuk, így külön bosszantó, hogy milyen csapnivaló személyiséggel rendelkezik főhősünk. A könyv nagy fordulatai közül egyetlen egy sem vágott arcon, hiszen előre látható, kiszámítható volt minden, ami pedig nem, arra is csak vontam egy vállat: és? Nem tökmindegy?

“Lehorgasztott fejjel bandukolok a csípős, hideg szélben, amitől könnyezik a szemem és ég az arcom. Menet közben nekiütközöm az embereknek. Talán már nem is létezem többé. Lehet, hogy láthatatlanná tudok válni.”

Ami tetszett az az alapötlet, a vallás funkciója, megteremtésének gyökerei és bőrön való megjelenése. Mikor jobban utánanéztem a könyvnek, akkor láttam meg, hogy az írónő teológia szakon végzett, ez szerintem érezhető is a könyvön. Bár ennél jóval kidolgozottabb is lehetett volna a vallási-világnézeti szál, mert tulajdonképpen a könyv végére minden hitünket elveszítjük mindenben, és rájövünk, hogy egy borzasztóan egyszerű, fekete-fehér megkülönböztetésre alapuló dolog van kacifántos, csillogó papírba csomagolt dobozba rejtve. Kicsit egyébként az üresbőrű-tetovált konfliktus engem az etnikai alapú megkülönböztetésre emlékeztet: csak azért, mert valaki fekete bőrű, alsóbbrendű. A kormány elnyomó propagandája is pontosan erre hajazott a kötetben. Csak azért, mert valaki nem akar tetoválást – szabad akarat gondolatának és évezredekre visszanyúló filozófiai vitájának gondolata is megjelent a könyvben -, nem érdemes az életre sem tulajdonképpen. Egyébként ezek az apró társadalmi-vallási-filozófiai gondolatok azok, amik fenntartották az érdeklődésem, és szociológus-kriminológus szemmel nézve kicsit mélyebb gondolkodásra is ösztönöztek. Ez azonban nem gondolom, hogy a tizenévesek – a könyv célcsoportja – számára is így lenne, nekem azonban ezek voltak az élvezhető részek.

Térjünk vissza egy pillanatra a szereplőkre: főhősünk, mint említettem idegesítő és naiv, de emellett persze elengedhetetlenül átlagosnak és rondának tartja magát, miközben legjobb barátnője pedig topmodell szépségű. Egyedi gondolat, nem? Kezdem eléggé unni ezt a klisét, nem tudom, ti hogy vagytok vele. Főleg akkor, ha aztán meg három oldallal később kiderül, hogy egy srácnak már régóta bejön, egy másik pedig szemet vet a csajszira pár oldal múlva… Az egyik srác természetesen a világ legjobb pasija. Verity,  Leora legjobb barátja szintén egy kliséhalmaz, egyszerűen ahhoz képest, hogy ő az évfolyam meg minden legokosabb tanulója, szegénykém egészen egyszerűen egy idióta. Szerintem a kedves szereplők, ha két percig gondolkodtak volna, simán elkerülték volna az összes hülyeséget, amit a saját nyakukba borítottak – na mondjuk nem tudom, hogy akkor mi lett volna a cselekmény…  Anyuka karaktere is borzasztó, csak szenved és állandóan titkolózik, amivel a problémákat görgeti maga előtt és nagyobbá teszi. Sosem kedveltem a “titkoljuk el ki vagy valójában és mindent rólad mert meg akarunk védeni” szálakat, kivéve, ha tényleg titokzatos és nagy csattanóra számíthatunk. Hát lehet, hogy ez is annak volt szánva, de nem igazán sikerült.

“Nem akarok az az ember lenni, aki közszemlére teszi a szívét, és várja, hogy mindenki megnézze. Nem! A szív helye odabent van, és nincs biztonságban, ha megmutatod másnak is, mit rejt.“

Pár pozitívumot is kiemelnék azért a könyvből: érdekes tényleg nagyon az alapfelvetés, a filozófiai-teológia-társadalmi gondolatok, amiket az előbb is említettem. A szépen-lassan kibontakozó nagy rejtély, ami Leorát övezi meglepetést szerezhet sok olvasónak, és a kötet függővége valahogy kötelezővé teszi a következő könyv elolvasását. Fontosnak tartom még kiemelni, hogy az írónő stílusa volt még az, ami elég sokat hozzátett a kötethez – ha már maga a cselekmény nem tudott. Könnyedén haladtam vele, olvasmányos és gördülékeny volt, minden hibája ellenére.

Összességében azt mondom, hogy egynek elment ez a könyv, sőt valószínűleg a folytatást is elolvasom, mivel nagyon remélem, hogy az sokkal-sokkal jobb lesz. Olyan alaptörténetet kreált az írónő, amit nagyon sajnálok, hogy aztán ennyire elrontott, hiszen jóval többet is ki lehetett volna illetve ki lehetne hozni belőle, így reményeim szerint a trilógia többi részében ez megtörténik. A kötet külseje egyébként nagyon sokat hozzátesz a könyv értékéhez, amit csúnya így kijelenteni, de sajnos tényleg így van ebben az esetben. Így a sok rossz ellenére sem tudok kevesebbet adni, mint 3,5 csillagot, hiszen összességében nem bántam meg, hogy elolvastam, és bátran ajánlom annak, aki egy egyedi alapvetéssel dolgozó történetet akar olvasni és kedveli a disztópiákat, akárcsak én.