Holly Black:How ​the King of Elfhame Learned to Hate Stories – Hogyan gyűlölte meg Elfhon királya a történeteket (A levegő népe 3,5.)

Halihó!

Úgy tűnik, az elmúlt időben a visszatérés időszakába léptem. Azért mondom ezt, mert az előző bejegyzésem is egy olyan könyvről szólt, ami egy korábbi könyvsorozat folytatása, A sólyom nyomában a Hollófiúké, a Hogyan gyűlölte meg Elfhon királya a történeteket pedig A levegő népe trilógia világában játszódik. Emellett jelenleg A hatalom törékeny szálait olvasom, ami az Egy sötétebb mágia folytatása, szóval tényleg a visszatérés időszaka van most, régen olvasott és szeretett könyveim mind-mind egyfajta folytatást kaptak – nagy örömömre természetesen.

Hálásan köszönöm a recenziós példányt a Könyvmolyképző Kiadónak!

Értékelés

Ezúttal tehát Cardan történetébe ugrottam fejest, ami felidézte bennem a kellemes emlékeimet az eredeti trilógiával kapcsolatban, és kedvet is kaptam az újraolvasásához, mert mint kiderült, már a felét elfelejtettem. De így is nagyon élvezhető volt ez a kis, 192 oldalas mesekönyv.

A kötet több fejezetre van bontva, amelyek kis szemelvények Cardan életének meghatározó pontjairól. A történet egy keretbe van foglalva, a halandók földjén kezdődik és a “jelenben” játszódik, a vége szintén. Közte pedig emlékeket látunk megelevenedni.

Bepillantást nyerhetünk a gyermek Cardan életébe, az elvadult kisfiúéba, majd később az iskoláskorú Cardannal élhetjük át, hogy első szerelme szíven szúrja. De ami a legjobban tetszett a mesében, mert én annak nevezném mindenképp, az a köteten átívelő történet, amit a gyermek Cardannak mesél egy troll asszony. A történetet a fiú több interpretációban is meghallgatja, és valahogy mindig más lesz a tanúsága. A végén pedig ő maga is elmeséli azt.

Mindeközben végigkövethetjük aprócska morzsák alapján azt is, ahogy Cardan beleszeret Judeba. Egyre többet gondol arra a bizonyos kerek fülre és nyomot hagyó lábra, pedig Cardan hosszú-hosszú éveket töltött azzal, hogy bizonyítsa – ő a kőszívű fiú a Troll történetéből. Vagy még sokkal, de sokkal rosszabb.

A könyv E/3-ban íródott, de szerintem teljesen bele lehetett helyezkedni a gyermek, az ifjú, majd a felnőtt Cardan aktuális helyzetébe, lelkiállapotába. Nagyon tetszett, hogy még egy kicsit közelebbről megismerhettük a tündér fiút, és ismét visszacsöppenhettünk Elfhon varázslatos, de szörnyű világába. Egyébként még így is teljesen élvezhető volt, hogy nem igazán emlékeztem már az eredeti cselekményre, azért felsejlettek előttem az események – bár elég halványan, de összességében egyáltalán nem hiányzott, hogy hirtelen minden részlet pontosan előttem legyen. Valószínűleg úgy még jobban tetszett volna ez a kiadvány.

Ami pedig még tovább emelte a könyv színvonalát, az az illusztráció. A kivitelezés egyszerűen fantasztikus, tényleg olyan, mint egy szép mesekönyv. Nagyon igényes példány, bárcsak a többi kötet megjelenne hasonló formában! 5/5 csillagot adok a könyvre, és mindenképp ajánlom azoknak, akiknek tetszett A levegő népe könyvsorozat, bár biztos vagyok benne, hogy a legtöbbetek már megkaparintotta ezt a csodás mesét. Ha mégsem, akkor rajta! Egy apró kifogásom van csak ellene – szívesen olvastam volna még több száz oldalon keresztül.

Fülszöveg

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy éles nyelvű fiú.

Mielőtt kegyetlen herceggé, majd gonosz királlyá vált volna, kőszívű tündérgyermek volt. A kötet mélyebb bepillantást enged Elfhon titokzatos királyának drámai életébe. Izgalmas részletek a The Cruel Prince – A kegyetlen herceg előttről, kalandok, amelyek a The Queen of Nothing – A semmi királynője után játszódnak, és ismerős pillanatok A levegő népe-trilógiából – mind-mind Cardan szemszögéből.

A sorozat új kötetében visszatérhetünk a szívdobogtató romantikához, veszélyhez, humorhoz és drámához, melyek a világ minden táján elvarázsolták már az olvasókat. Minden fejezethez gyönyörű, megkapó, színes illusztrációk készültek, így tökéletes gyűjtői példány régi és új olvasóknak egyaránt.

Szerezd meg, és hagyd, hogy magával ragadjon!

Kiadta: Könyvmolyképző, 2023, 192. oldal

Maggie Stiefvater: Call ​Down the Hawk – A sólyom nyomában (Álmodók-trilógia 1.)

Halihó!

Ezen a szép tavaszi napon egy sötét hangulatú, ámde alapvetően mégis sokszor humorosnak mondható kötetet hoztam el nektek Maggie Stiefvater tollából. 2018-ban olvastam először az írónő könyveit, a Hollófiúk sorozattal kezdtem akkoriban. Már akkor nagyon szerettem azt a fajta mesemondást, ami csak az írónő stílusát jellemzi, ez ebben a könyvben is visszaköszön.

Nagyon köszönöm a könyvet a Könyvmolyképző Kiadónak!

Maggie Stiefvater neve sokatoknak ismerős lehet, tavaly írtam az All the crooked saints című kötetéről is, ami a kezdeti nehézségek ellenére eléggé levett a lábamról. Csak úgy kíváncsiságból visszaolvastam a Raven Boysról szóló bejegyzésemet, ahol ugyanez volt a benyomásom. Óriási katyvasz a könyv eleje, de minél tovább haladunk előre, annál jobban lebilincsel. Vagyis Maggie esetében azt hiszem inkább szúrós indákkal egy álombéli székhez kötöz.

forrás

Értékelés

Meg kell mondanom, hogy A sólyom nyomában kivételt képez a fentiek alól. Már a legelejétől kezdve úgy éreztem, hogy egy nagyon jó könyvet tartok a kezemben, és hogy egy régen látott, kedves ismerős köszön vissza a lapokról. A kötet főszereplője Ronan, az örök lázadó álmodó, aki szülei tragikus halála után egyedül maradt a farmon, ahol korábban szüleivel és két testvérével élt. Gyakorlatilag egy léhűtő, az iskolából kicsapták, munkája nincs, minden napja egyforma, monoton és unalmas. Leszámítva, hogy Ronan egy álmodó.

“A mágia az, amikor a tűzbe nézel, és nem tudod róla levenni a szemed. Amikor a hegyek felé fordulsz, és elakad a lélegzeted. Amikor a holdra pillantasz, és könnyek gyűlnek a szemedbe. Ez a varázslat.”

Mivel már száz éve olvastam a Hollófiúkat, így csak erősen nagy vonalakban volt meg, hogy miről szóltak a könyvek. Arra emlékeztem, hogy kik a szereplők, meg arra is, hogy összességében nagyon szerettem a Hollófiúk köteteket, de azért 5 év távlatából megkoptak az emlékeim. Szerencsére Maggie nem várta el tőlem, hogy mindenre pontosan emlékezzek, ezért tartott egy kis gyorstalpalót Ronanból, mindjárt a kötet elején. Szerintem teljesen jól beleépítette ezt a mondandójába, nem volt ilyen “előző rész tartalmából” érzésem, mégis megtudtam, amit meg kellett. Azt gondolom, hogy ez egy különösen nehéz feladat lehet íróként – képbe hozni az olvasót az előző kötetekről úgy, hogy ne kezd el oldalakig taglalni, de mégis értse, miről van szó. Aztán kedves ismerősként öleltem magamhoz Ronant és Láncfűrészt, Adamet és néhány kis említés szintjén még Ganseyt is.

“Mi a valóság? Elalszol, tollakkal álmodsz, majd a kezedben egy hollóval ébredsz, és mégis azt kérdezed: mi a valóság?”

A történet egyszerre több szálon fut, nem csupán Ronanre fókuszál. Főszereplővé lép elő eddig háttérbe húzódót bátyja, Declan, aki a maga dög unalmas módján valójában szuper izgalmas, valamint az egyik szálon egy titkos szervezet egyik álmodó-vadász tagját követhetjük figyelemmel, Farooq-Lanet, aki kétségbeesetten próbálja megakadályozni a világvégét. Ezt az utat halál és szenvedés kövezi ki, ahogy a Lynch fiúk életét is… A harmadik szálon Henesseyvel ismerkedhetünk meg, aki Ronanhez hasonlóan álmodó – azaz át tud hozni dolgokat az álmából a valóságba-, azonban a lány nem tudja kontrollálni a képességét, és véletlenül másolatokat csinál magából, így már számos Henessey-klón éldegél a világon… Akiket saját céljai elérésére használ természetesen. A kötetben előkerül még egy furcsa, bölcs idegen, aki Ronant az álmaiban látogatja meg, Bryde. Bizonyos körökben mindenki róla beszél, és a fiú követni kezdi a tanácsait, nyomozásba kezd az ismeretlen útmutatásával..

” – A tinta a bőrödön azt jelzi, hogy rejtegetsz valamit – közölte Ronannel.
– Ahogy mindenki, aki lélegzik. – válaszolta Ronan.”

A kötet helyenként álom-szerű, kicsit elvont és furcsa, de éppen ezért szeretjük Maggie stílusát. Még a könyv elején kiszúrtam egy idézetet, ami szerintem nagyon jól bemutatja, hogyan szokott fogalmazni az írónő, meg az általános hangulatot is ‘”(..) úgy reszketett, mint amikor az ember sírján apró talpakon átszalad valaki”. Ronan ennek az álom-világnak a királya, bár sajnos uralma nem töretlen, és egy új hang is betolakodik – Bryde formájában -, ami egyébként a könyv légvégéig totál rejtélyes marad. A világvége-szálat apró kis darabokban ismerhetjük meg, már az elején tudjuk, hogy annak a megakadályozása a tét, viszont nem igazán derül ki, hogyan is jön el, annyit tudunk, hogy egy álmodóval. Végül összeérnek a szálak természetesen, Henessey és Ronan, Declan és Jordan (Henessey 2.) fantasztikus párosításival. Annyira örültem, hogy bár Ronan egy saját trilógiát kapott, mégsem kizárólag róla van szó, Declant is nagyon megkedveltem, meg Matthewt is – de őt nem lehet nem szeretni. Farooq-Lane vonala is érdekes volt, bár a nőt nem igazán kedveltem meg, de sokat megtudhattunk egy másik mágikus típusról, a víziónáriusról, akik segítségével az álmodókat kutatja fel a nő.

“Álmokból születtél, és ez nem a te világod.”

Nos, a könyv a sok mesebeli – elvont – álomhoz hasonlítható jeleneten kívül nagyon sok mindenről szól még. A családi dinamikáról, egyensúlyról, arról, hogy Declan a nyakába vette tinédzser öccse nevelését, arról, hogy Matthew szembesül olyan igazságokkal, amit valahol talán mindig is sejtett, de az egész világa összeomlik tőle, arról, hogy hogyan lehet menedzselni egy távkapcsolatot, ha Adam és Ronan a nevetek, amiből egy fiú történetesen gyilkos rákokat álmodik a kollégiumi szobádba, a másik pedig hazudik az új barátainak a múltjáról.. Engem teljesen megvett a történet, az utánozhatatlan stílus, az izgalmas fordulatok és a nagy életigazságokat rejtő párbeszédek. Két nap alatt végigszáguldottam a könyvön, pedig nem is értem rá egész nap, de mindig találtam egy kis időt bújni a könyvet – hiányzott ez az érzés. Nagyon nagyon kíváncsi vagyok, merre vezet a szereplőink útja a következő két könyvben. 5/5 csillagot kap tőlem A sólyom nyomában.

Fülszöveg

„A ​mágikus ellentéte nem az átlagos. A mágikus ellentéte az emberi.”
Az álmodók köztünk járnak… ahogy azok is, akiket megálmodnak. Az álmodók átka, hogy nem tudják abbahagyni az álmodást – legfeljebb megtanulhatják irányítani. Azok, akiket megálmodtak, nem élhetik a saját életüket, és ha az álmodójuk meghal, ők elalszanak örökre.
És vannak azok, akik üldözik az álmodókat. Hogy kihasználják és csapdába ejtsék őket. Hogy megöljék őket, mielőtt az álmaik kipusztíthatnák az emberiséget.
Ronan Lynch álmodó. Képes áthozni az álmaiból különböző ritkaságokat, de akár katasztrófákat is a hétköznapi valóságba. Jordan Hennessy tolvaj. Minél közelebb kerül ahhoz, amit meg akar szerezni, annál szorosabban kötődik hozzá.
Carmen Farooq-Lane vadász. A testvére álmodó volt – és gyilkos. Látta, mit képes tenni egy emberrel az álmodás. Ahogy azt is, milyen károkat tudnak okozni az álmodók. Bár az mind semmi a közelgő pusztuláshoz képest…
A világszerte rajongva szeretett Hollófiúk-sorozat szereplőinek új története – egy fantasy-thriller, ami a felnőtteket ugyanúgy magával ragadja, mint a tizenéveseket.
Hagyd, hogy elbűvöljön!

Kiadta: Könyvmolyképző, 2021 520 oldal

Marissa Meyer: Gilded-Aranyfonó

Halihó!

A következőkben Marissa Meyer – Gilded című kötetéről fogok írni a Prológusos fantasy projektünk keretén belül, amely a túl a valóság kapuján névre hallgat. Nos, Marissa Meyer egy különleges világba invitál minket, ami másodpercek alatt beszippant.

Hálás köszönet illeti a Könyvmolyképző Kiadót a recenziós példányokért. Csodaszépek!

Először egy posztban terveztem írni a duológiáról, de rájöttem, hogy senki sem olvasna el egy végtelen bejegyzést, így inkább két kisebb részben adagolom nektek. A könyveket gyors egymásutánban olvastam el, kb. egy hét alatt. Ilyen ritkán szokott lenni, általában olyan könyvsorozatokba kezdek bele, amelyek még nem zárultak le, vagy apránként fogyasztom a folytatást, idejét sem tudom, mikor csináltam ilyet utoljára. Most azonban muszáj voltam behabzsolni egyben a két regényt, hiszen Marissa Meyerrel jó tapasztalataim vannak, így adtam egy esélyt egyben a duológiának, nem csupán a kezdő résznek.

Az írónő ezúttal is a kedvenc műfajában, a retelling-ben alkot, ami azt jelenti, hogy ez egy klasszikus, régi mese újraírása. Ámde ha olyan tudatlanok vagytok, mint én, akkor semmiféle nyomait nem fedezhetitek fel az eredeti történetnek a könyvben – én ugyanis nem ismertem azt. Nekem egy teljesen új élményt adott, nem volt összehasonlítási alapom, az eredeti aranyfonó mese kimaradt az életemből. Ámde abszolút nem bánom, hogy ilyen köntösben tárulhatott elém a történet.

A duológia első része a Gilded, Aranyfonó. Főszereplőnk egy elátkozott leány, Serina, akit aranyló kerékkel a szemében átkozott meg a történetek és a hazugság istene. Édesapja, aki egy molnár, egyedül neveli a lányt, aki le sem tagadhatná, hogy a történetek szerelmese. Folyton csak mesél, légbőlkapottnál légbőlkapottabb történeteket, amelyekkel szívesen szórakoztatja az iskola tanulóit, ahol dolgozik. Ámde meséi miatt mindenki hazugnak tartja, sőt, egyenesen balszerencse hozójának, a faluból kitaszítva tengeti életét, egyedül a tiszta szívű gyerekek fogadják el őt. Serida világa kegyetlen, de nem csupán azért, mert kitaszított és édesanyja gyermekkorában eltűnt, hanem azért is, mert a vad hajsza minden teliholdkor fenyegeti a lakosságot – azzal, hogy elragadja, ami akár halálos is lehet. A Lidérckirály és démoni kísérete minden teliholdkor szabadon garázdálkodhat a vidéken. Egy teliholdfényes napon aztán Serida megment két mohatündért, akit a hajsza üldöz, és gátlástalanul belehazudok a Lidérckirály szemébe – mégpedig azt, hogy aranyfonó. Ezutána király már el is várja, hogy aranyat fonjon neki, és minden teleholdkor elviszi magához. A bökkenő csupán az, hogy a lány erre nem képes valójában… Ekkor azonban a megmentésére siet egy különös szellem-szerű fiú, aki mégsem az, de a Lidérckirály kastélyából szabadulni képtelen- Arany. Egész éjjel aranyat fon, hogy megmentse a lány életét… De meddig lehet fenntartani ezt a rendszert? Mikor jön rá a Lidérckirály a turpisságra? Ki a fiú valójában, és Serida hogy húzza ki magát a csávából? Nos, a dolgok csak bonyolodni kezdenek, amikor a lány megpróbál válaszokat kapni ezekre a kérdésekre…

forrás

Alapvetően nagyon szerettem a kötetben azt, hogy apránként, Serida történeteiből ismerkedhetünk meg először a Lidérckirállyal, majd idővel teljes valójában elénk tárul. Ámde Serida nem hagyja abba a történetek mesélését – sosem tenné, hiszen ilyen a természete. Aranynak is mesél, amikor a szalmát fonja, és a meséiből minél többet megtudhatunk az Adaheidi kastély, a titokzatos aranyszemű fiú, Arany – aki a saját nevére sem emlékszik, és az istenek életéről, sorsáról. Serida kíváncsi,igyekszik mindent kideríteni, sötét tikokra bukkan felfedezései során, és ő maga is szomorú események áldozata lesz.

Aki egy nagyon egyszerű, kis kedves fantasyra vágyik az viszont nem jó kötetet fog a kezében. Én nagyon örültem neki, hogy ilyen összetett világot alkotott meg Marissa, a Lidérckirályról és elveszett kedveséről szóló történetekkel, magukkal az istenekkel és persze alapvetően az elátkozott herceggel, és egy nagyon erős, bátor, kedves főszereplővel, Seridával. Akit nem tudtam nem szereti, annyira valóságos volt. Annyira vágyott arra, hogy valaki szeresse, és közben pedig végig rettegett. Marissa nagyon jól bánik az emberek lelkével véleményem szerint, nagyon könnyen bele tudod képzelni magad a szereplői helyzetébe. Arany karakterét is imádtam, egy igzai csintalan fiú, aki hosszú évszázadok alatt sem veszítette el jókedvét. A kötet egy rakás kérdést nyitva hagy, többet, mint amit megválaszol, de semmi gond, hiszen rendelkezésünkre áll egy második rész is.

Amit még nagyon szerettem, az a kibontakozó romantika Arany és Serida között. Ámde pontosan ez is az, ami egy kicsit felbosszantott, ugyanis ha valaki gyászol, akkor véleményem szerint egy kicsit kevésbé epekedik a titokzatos fiú iránt, akit csak teliholdkor láthat… Ez az egyetlen apró pici ellenvetésem a könyvvel kapcsolatosan. Egyik kedvenc mozzatantom az volt még egyébként, ahogy Serida próbál túljárni a Király eszén, hogy ne rabolja el őt… de mindhiába.

Másrészt viszont Meyer véleményem szerint abszolút hozza a Holdbéli krónikák szinvonalat, édekes, izgalmas, összetett és közben nem túlírt a könyv, vagy túlbonyolított történet, emellé még kanyarított egy rendkívül érdekes ellenséget is a Lidérckirály képében. Alig vártam, hogy többet tudhassak meg róla.

Amit még utolsóként meg kell említenem, az pedig a borító csodálatos grafikája, mindkét rész esetében.

Összességében azt gondolom, hogy ez a kötet rendkívül szórakoztató tud lenni azoknak is, akik – mint én – nem ismerik az aranyfonó eredeti történetét. Egy nagyon jól felépített fantasyról van szó, akik kedvelik ezt a műfajt, azoknak jó szívvel ajánlom. 5/5 csillagot adok a kötetre.

Fülszöveg

A ​#1 New York Times bestsellerszerző Marissa Meyer ezzel a lenyűgöző történettel tér vissza a mesék világába.
Réges-régen a hazugságok istene megátkozta a szegény molnár lányát, aki most mesterien szövi varázslatos, lenyűgöző történeteit – csakhogy egyetlen szó sem igaz belőlük.
Legalábbis mindenki így hiszi.
Amikor Serilda az egyik történetével magára vonja a gonosz Lidérckirály figyelmét, hirtelen egy szellemektől hemzsegő, sötét világban találja magát, ahol hollók figyelik minden egyes mozdulatát. A király a várbörtönbe zárja Serildát, és megparancsolja, hogy fonjon aranyat szalmából, máskülönben az életével fizet az egyik hazugságáért. Serilda kétségbeesésében akaratlanul megidéz egy titokzatos fiatalembert, aki bele is egyezik,hogy a megfelelő fizetségért cserébe segít neki. Csakhogy szerelemről nem esett szó az alku megkötésekor…
Serilda hamarosan rádöbben, hogy a kastély falai közt számos titok lapul, és egy ősi átok, amit muszáj megtörnie, ha véget akar vetni a király rémuralmának.
Hagyd, hogy elvarázsoljon!
Kiadta: Könymolyképző, 462 old. 2023

Brigid Kemmerer: A Curse so Dark and Lonely – Sötét, magányos átok

Halihó!

Hamarosan itt a Halloween, ami egyet jelent a Prológus táján minden évben: egy külön projektet. Így most is belevágunk a borzongató, sötétebb témákkal dolgozó kötetek tengerébe. Én ma egy klasszikus mese, a szépség és a szörnyeteg új változatát hoztam el nektek, ami egy borongós, elátkozott világba kalauzol bennünket.

A recenziós példányt nagyon köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak!

Fülszöveg:

Egy ​elátkozott birodalomban…
a szerelem a legsötétebb zugokba kényszerül.
Légy szerelmes, törd meg az átkot!

Rhen herceg, Emberfall trónörököse azt hitte, minden rendben lesz. Bár egy nagy hatalmú varázslónő megátkozta, és arra ítélte, hogy folyamatosan újraélje a tizennyolcadik évének őszét, ő biztosra vette, hogy ha egy lány beleszeret, azonnal megmenekül. Azonban minden ősz végén gonosz, kíméletlen bestiává változik.
És elérkezett az utolsó ősz…

Harperhez sosem volt kegyes a sors. A családja romokban, a bátyja pedig, aki képtelen összetartani a családot, folyamatosan alábecsüli őt. Harper már korán megtanulta, hogy csak kemény küzdelmek árán boldogulhat. De amikor egy embertársa megmentésére siet, hirtelen Rhen elátkozott világában találja magát.

Törd meg az átkot, mentsd meg a birodalmat!

Herceg? Szörny? Átok? Harper azt sem tudja, hol van és mit higgyen. De ahogy egyre több időt tölt el Rhennel a mágikus birodalomban, lassan megérti, mi minden forog kockán. És amikor Rhen rájön, hogy Harper nem csak egy újabb meghódítandó nőnemű, ismét feltámad benne a remény. De hatalmas erők állnak szemben Emberfall-lal… Vajon ha megtörik az átok, az elég ahhoz, hogy megmentse őket és a birodalom népét a teljes pusztulástól?

Kiadta: Könyvmolyképző, 521 oldal, 2021

Értékelés

Ó képzeljétek. Egészen odáig, amíg el nem kezdtem írni a bejegyzést azt hittem, ez a kötet egy standalone, tehát nincs folytatása. Valamiért számomra olyan lezártnak érződött, persze maradtak a végén kérdéseim, de hát nem minden történetnek van kerek vége… Erre kiderült, hogy egy trilógia. Te jó ég, kissé más megvilágításba helyezi a történetet ez a dolog, nem is értem, mi ütött belém. Semmit sem tudtam a történetről, amikor a kezembe akadt – pontosabban amikor kiválasztottam, – csak azt, hogy felkapott mostanában és hogy szép a borítója, meg hogy szépség és a szörnyeteg újra mesélés. Na de vágjunk bele az értékelésbe, ezen új információ tükrében.

A kötet főszereplője Harper, aki egy nem hétköznapi lány – mint ahogy az a könyvek főszereplőivel lenni szokott. Harp a családi helyzete miatt lóg ki a sorból. Jake, a bátyja rosszfiúknak dolgozik, hogy fent tudja tartani a családot – apjuk eladósodott majd lelépett, édesanyjuk haldokol. Harper épp egy akció után várja a bátyját, ekkor csöppenünk bele az életébe. Ő pedig rövid úton Emberfallban találja magát. A hely egy párhuzamos univerzum, ahová az “emberrabló” Grey hurcolja el. A férfi egy másik lányt szemelt ki magának, Harper azonban egy tűzről pattant teremtés – nem hagyja, hogy elrabolják a lányt. Helyette ő kerül át a párhuzamos világba. Belecsöppenünk Harperrel együtt Emberfall sötét, borongós valóságába.

A könyvnek két főszereplője van: Harper és Rhen, váltott szemszögből olvashatjuk az eseményeket. Őszintén szólva én kedvelem az efféle írásmódot, szeretem, ha belepillanthatunk mindkét hangsúlyos szereplőnk gondolataiban. Még Grey, a harmadik kulcsfigura szemszöge is simán belefért volna nekem – bár nem ő volt a történet középpontja. A szereplők közepesre sikerültek véleményem szerint, néhol kisebb-nagyobb ellentmondásokba ütközött a dolog. Ezt főként Rhen kapcsán éreztem. A történet lényege ugyanis az, hogy Rhen és hű alattvalója, Grey benne ragadtak egy időspirálba, egy szezont élnek át újra és újra egy átoknak köszönhetően az elvarázsolt királyi kastélyban. A szezon végén a Rhen herceg szörnyeteggé változik és mészárlásba kezd. Az átkot egyvalami törhetné meg – ha beleszeret valaki. Grey ezért szorgosan gyűjti a lányokat a hercegnek. Rhen ennek ellenére elég béna a csajozásban, legalábbis az én szemszögömből. Elvileg rengeteg próbálkozása volt már, de persze sosem szeretett belé senki. Meg azt is bizonygatja a lánynak, hogy nem csak „arra” ment ki a játék. Véleményem szerint ahhoz képest, hogy nem Harper volt az első lány, akit elraboltak számára elég rosszul kezelte a dolgokat. Aztán később belejött az őszinteségbe és kezdett valódi férfiként viselkedni… Nem tudom, valahogy nem nyert meg magának Rhen. Harper a tűzről pattant habitusával sokkal szimpatikusabb volt, bár Grey volt az, aki valójában elrabolta a szívemet a titokzatosságával, rendíthetetlen hűségével és kemény harcos voltával. Nem véletlen hívja Harper „Marcona Greynek”.

Éreztem a kötet gyermekbetegségeit: kissé egysíkú szereplők, akik helyzetébe nehéz beleélni magad, a cselekmény néhol döcögősen haladt, a varázsvilág nem elég kidolgozott – de ezeket utólag betudom annak, hogy ez egy első kötet, és az írónőnek bőven lesz még ideje kifejteni jobban az eddigiekben nem kidolgozott szálakat, karaktereket. Nem zavartak olvasás közben sem ezek a dolgok kifejezetten, engem a kötet nagyon vitt magával a fentiek ellenére is. Maga a cselekmény szerintem jól volt összerakva, tetszett, hogy a szépség és a szörnyeteg klasszikus meséjébe milyen új csavarokat vitt az írónő. Mindemellett a stílusa is tetszett. Magán viselte a klasszikus YA jegyeket a kötet – de ez többségében így van jól, hiszen ez egy ifjúsági regény. Mindig ilyesmiket olvasok, amikor könnyed szórakozásra vágyom, és ezt abszolút meg is kaptam ezzel a fantasyval. A hangulata ugyanakkor viszonylag sötét, hiszen egy megátkozott herceg szenvedő birodalmában vagyunk, ahol nem elég, hogy az átok tartja rettegésben a fiút és ezzel a birodalmat is, de külső veszély is fenyeget, valamint az átkot kiszabó varázslónő is kínozza Rhent. Szóval aki nem a habos-babos romantikus könyveket szereti, az is bátran vágjon bele, hiszen ez a kötet nem az, annak ellenére, hogy a központban valahol az áll, hogy a lány beleszeret-e a fiúba. Mégis, inkább a kalandos, mint a romantikus jelzővel illetném a könyvet, és nekem pont ez tetszett benne.

Összességében azt gondolom, hogy ez egy szórakoztató első kötet volt, egy újabb elmesélése a klasszikus szépség és a szörnyeteg sztorinak. Aki kedvelte az eredetit, az mindenképpen adjon ennek is egy esélyt, de szerintem mindenki, aki szereti az ifjúsági fantasykat bátran belekezdhet. A kisebb-nagyobb hibára tekintettel (pl. viszonylag unalmas, nem annyira kedvelhető szereplők, kisebb anomáliák és az visszatérő YA sablonok – lásd szerelmi háromszög, ami abszolút felesleges volt és még csak igazából annak se lehetett nevezni) miatt vontam le egy csillagot, összességében 5/4-re értékelem a kötetet.

Michelle Hodkin: Mara Dyer eszmélése

Halihó!

Új hét, új projekt a Prológuson, és most, hogy végre nekem is van egy kis időm – amit éppen tanulás helyett töltök el – részt is tudok venni benne. Tombol a Young Adult hét, ami személy szerint elég közel áll a szívemhez, bár sajnos nem egy bugyuta, sablonos történettel találkoztam már ebben a kategóriában, de vannak kirívóan jó esetek is, főleg a YA fantasy területén. A Mara Dyer eszmélése ugyan nem fantasy, de szintén a jó YA könyvek közé tartozott, közepesen hosszú olvasmány, de nagyon hamar végeztem vele, és összességében nagyon szerettem, várom a folytatását. Lássuk is az értékelést!

Fülszöveg:

Könyvmolyképző, Szeged, 2015 448 oldal 

Mara Dyer azt hiszi, az élete furcsább már is nem lehet, miután egy kórházban tér magához, és nem emlékszik, hogy került oda. Pedig lehet.

Amnéziája ellenére meggyőződése, hogy a barátait megölő, őt viszont titokzatos módon életben hagyó baleset nem egyszerű véletlen volt. Tényleg nem.

Nem hiszi, hogy mindazok után, amin keresztülment, lehet még szerelmes. Nagyon téved.

A könyvet nagyon köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak!
Itt te is megrendelheted!

Elsőként a fülszöveggel kezdeném, tudjátok, hogy ez nekem a vesszőparipám. Végre egy rövid, tömör, figyelemfelkeltő, nem spoilerező fülszöveget kaptunk a könyv hátuljára, annyira köszi! Persze elárul részleteket, de mégsem tudod, mi lesz, megteremti a kellemes misztikus, izgalmas hangulatot, ami végig uralkodik a könyvben.

A borító mellett sem tudok elmenni szó nélkül. Szerintem egyszerűen gyönyörű. Alapvetően nem szeretem, ha valamilyen ember van a borítón, nekem egy-egy grafika sokkal jobban át tudja adni a hangulatot, és amúgy sem szeretem, ha megmondják, hogy néz ki a szereplő, hadd képzeljem már el én. Persze ez sem mindig érvényesül, meg tudják olyanra csinálni a borítót, hogy emberestül-mindenestül kedveljem, a Mara Dyer eszmélése pedig csodaszép. A betűtípus a kedvencem lett, egyszerű, de nagyszerű. A sorozat többi kötetét is muszáj megmutatnom nektek, kívülről mindegyik nagy kedvencem, és remélem előbb-utóbb be is tudom szerezni mindet, és elolvasni is lesz időm.

Na, de még a történetről nem is beszélgetem egy szót sem. A sztori egy 16 (később 17) éves lányról szól, akinek egy szörnyű traumát kell, feldolgoznia, ráadásul úgy, hogy magára a traumatikus eseményre nem is emlékszik. Mara elveszítette legjobb barátját Rachelt, és a pasiját, Jude-ot, valamint az ő testvérét, Clairet. De azt, hogy ez pontosan hogyan történt, senki sem tudja. Pontosabban egyvalaki igen: Mara, ő azonban sehogy sem bír emlékezni, ez pedig szépen lassan felemészti. Kezdi elveszíteni a realitással való kapcsolatát, nem érzi a helyét a világban, és rendkívül zavarja, hogy nem tudja, mi történt vele. A felépülés reményével elköltöznek egy másik helyre, hogy a család új életet kezdhessen.

Nagyon tetszett az, ahogy az író bemutatta a család szerepét az ilyen traumák feldolgozásában. Mintát vehetne róluk mindenki, nem szabad elbagatellizálni a mentális problémákat, nem hiszti és nem szándékos, hanem mélyen gyökerező lelki diszfunkciók okozzák a magatartásváltozást, amelyet szakember kezelésére kell bízni.  De visszatérve a történetre: Mara új iskolába kerül, ami neki hatványozottan nehezebb, pedig az egészet ő akarta. Az iskolában megjelenik a másik főszereplőnk Noah, aki egy tipikus gimis sablonos jópasi, gazdag, hanyag, izmos, meg nagy szoknyapecér szerepében tetszeleg. És persze egyáltalán nem olyan, mint amilyennek látszik, és a legfurcsább lányra vetett szemet, aki még azt sem tudja, mi a valóság és mi nem. A sablonos tiniszerepeken túllépve mégiscsak imádtam mindkettőjüket, főleg, amikor egymással csipkelődnek, meg mikor Mara szépen lassan ráébred arra, hogy pontosan az történt, amit a legjobban el akart kerülni: beleszeretett Noahba. Külön plusz pont, hogy nem első látásra szerelem  volt (persze nyilván megtetszett neki a srác, kinek ne tetszene?), nem igazán kedvelem az ilyet, bár ez is könyvfüggő.

Alapvetően a könyv érzésem szerint két síkon mozog, ezek természetesen egymástól nem választhatók el. Első olvasatában ez a regény egy sima, gimis szerelem történetét dolgozza fel, ahol az új lányra szemet vet a suli csábítója, aki persze sokkal kedvesebb, műveltebb, sérülékenyebb – összességében emberibb , mint ahogy elsőre tűnik. És még az is kamu, hogy mindent csajt megdönget. Tökéletes szobor arc, test, borzas haj, mi kell még? Noah igazi álompasi, Mara pedig igazi különc, nem a gimi hercegnője, elvont, rajzolgató, inkább olyasféle alter csaj, én legalábbis annak képzelem. Az ő szerelmük bontakozik tehát ki szép lassan a könyv során. Ez persze abszolút nem minden, hiszen a háttérben ott vannak a furcsábbnál furcsább események, Mara hallucinációi, a fel-feltörő emlékek, a tükörben megjelenő arcok, az emlékezetkiesések és a halálesetek. Mara csak normális szeretne lenni, Noahval pedig annak is érzi magát, az első szerelem megtapasztalását olvashattuk, nagyon igazi és kedves bemutatással. Olyan volt az egész könyv hangulata, mintha a mély vízben úsznál, ahol sötét van, és félsz: nem tudod mi igaz, mi nem, de kijönni sem tudsz onnan, túl messze van a felszín. Pedig látod, hogy fent süt a nap, mégis valami visszatart, az egyetlen vigaszod az oxigénpalackod, az oxigén pedig maga Noah, és az ő törődése.

A könyv stílusa nagyon lendületes, olvasmányos, közvetlen, egyszerűen élvezhető. Teljesen életszerűvé tett számomra olyan lehetetlen helyzeteket, mint a kívánsággal való emberölés. Különben a könyv értékét jelzi az is, hogy végig nagyon sajnáltam Marát, és izgultam érte. Teljesen biztos voltam benne, hogy nem csak PTSD, és valahol mélyen ő is tudta, hogy másról van szó. A végén össze is rakja magában a képet, és rájön, hogy nem mehet így tovább.

A kedvenc szereplőm amúgy Noah, a maga szuperpasiságával együtt, és Jamie-t is nagyon bírtam (aki Mara egyetlen iskolai barátja). Mara családja valahogy nem tudott közel kerülni hozzám, pedig Daniel nagyon szimpatikus volt, mindig a húga mellett állt, ahogy Jonah, Mara öccse is. A szülei pedig igazi törődő, kedves emberek, mégis inkább közömbösen viszonyulok hozzájuk. De alapvetően jól kidolgozottnak tartom a karaktereket, minden tinisztori sablonjukkal együtt.

---

INNENTŐL ERŐSEN SPOILERES A BEJEGYZÉS!

Az egyetlen dolog, ami nem annyira tetszett  – bár néhányat meg is magyarázott – az a rész volt, amikor kiderül minden, és a könyv utána lévő fejezetei. Mara visszaemlékezik, és rájön, hogy az egészet ő tette. Mindent. Miatta halt meg a legjobb barátnője, a volt pasija, annak testvére, ráadásul egy tanára, egy rakás aligátor, és egy gonosz kutyatulajdonos is. Vér tapad tehát a kezéhez, nem is kevés – ezt már egyébként a könyv elején lévő kis üzenetből is megtudhatjuk, tehát már a kezdet előre jelzi a szomorú és megrázó cselekményt. Mara a gondolataival képes ölni, ha veszélyeztetve érzi magát egyfajta védekezi mechanizmusként bekapcsol ez a képessége, vagy egy esetben egy kutyát akart ezzel megmenteni. Csak el kell képzelnie, és megtörténik. Elég beteg dolog, nem? Na és ki imádja a beteg dolgokat? Eltaláltátok, én. Ezzel a tulajdonságával Mara örökre belopta magát a szívembe, bár már az elejétől sejtettem, hogy ez van, mert minden jel erre utalt. Mara is tudta, csak nem akarta beismerni magának, hiszen nehéz lehet azzal a tudattal élni, hogy ártatlan emberek vére szárad a lelkeden, ráadásul a legjobb barátnődé is. Mielőtt rájött a dolgokra is iszonyúan szenvedett, ezek után viszont teljesen összeomlott. Noah volt az egyetlen mentsvára, aki természetesen  – hiszen ő A tökéletes pasi – mindenben mellette állt, nem zavarta, hogy a barátnője (?) többszörös gyilkos, a lényeg, hogy ő szereti. Meg persze neki is van egy szuperképessége. Bizony-bizony. Nem Mara az egyetlen, aki „meg van áldva” ilyen furcsaságokkal, Noah érzékeli más emberek fizikai funkcióit, többször a lelkieket is, valamint meglát, megérez életveszélyben lévő embereket, az ő szemükkel látja a világot, mindemellett még gyógyít is. Most már azt hiszem, hivatalosan is és jó nagy betűkkel, ő  A TÖKÉLETES PASI. Biztosan fontos szerepet kap mindez a következő könyvben, hiszen ezekről a képességekről gyakorlatilag semmit nem tudunk, valami összefüggés van kettejük között, az tuti. Nagyon nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy mi az, honnan származnak ezek az erők, és pontosan mi történt Marával, miután annak szándékával, hogy feladja magát, besétált a rendőrségre. És rájött, hogy volt barátja kevésbé halott. Tátott szájjal olvastam, és nagyon-nagyon utáltam az irót, hogy pont itt lett vége. Teljesen be vagyok zsongva, nagyon érdekel, mi hogyan és miért. Azonban a nagy fordulat és a könyv vége közötti rész valahogy nem volt az igazi. Tömény szenvedést olvashattunk, ami érthető a történtek fényében, de mégis, Noah mintha teljesen kifordult volna önmagából, furcsa volt az egész.

SPOILER VÉGE!

---

ÖSSZESSÉGÉBEN  nagyon jó könyvnek tartom a Mara Dyer eszmélését. Apránként tárul elénk a valóság, annak egy elfuserált változata. A könyvet azoknak a beteg embereknek ajánlom inkább, mint aki én is vagyok, és tudja értékelni az elcseszett dolgokat, de mindenképpen számolni kell nem kevés, szórakoztató romantikával is. Kicsit misztikus, kicsit thriller, kicsit romantikus könyvről van szó tehát, pörgős, magával ragadó stílussal. Megvett magának kilóra, a könyv háromnegyedét teljes szívemből imádom. A „nagy fordulat” után már nem tudtam annyira szeretni, de így is megérdemel 4,5 /5 csillagot.

Jeff Wheeler – A királynő méregkeverője

Halihó!

A Prológuson Udvari Intrikák hete van, amelybe tökéletesen beleillik a könyv, aminek az értékelését olvashatjátok: A királynő méregkeverője. Vegyes érzelmekkel álltam a könyvhöz, már az elolvasás előtt, és ez a könyv befejezése után sem változott. Tulajdonképpen nem tudom eldönteni, hogy szerettem-e, de nem mondanám azt sem, hogy olyan rossz lett volna. Lássuk az értékelést!

A könyvet nagyon köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak!
Rendeld meg te is, biztosan a könyvespolcod éke lesz!

Fülszöveg:

Könyvmolyképző, Szeged, 2017
376 oldal 

Egy fiúból férfi lesz – és nagyszerű ember.

 

Severn Argentine király messzi földön hírhedt: trónbitorló, a törvényes örökösök gyilkosa, az árulás kegyetlen megtorlója. Kiskaddon hercege veszélyes játékba kezd, hogy a királyt letaszítsa a trónról… de veszít. Cserébe a király fogságába kell adnia fiát, Owent. Így ha a herceg hűsége ismét megrendülni látszik, azért a fia fizet az életével.

Owen a király kémeit elkerülve és szövetségeseket keresve igyekszik túlélni a mindennapokat Királyforrás udvarában. Amikor azonban újabb bizonyíték derül ki apja árulásáról, és a sorsa megpecsételődni látszik, a fiúnak különleges eszközökre van szüksége. Meg kell mutatnia a bosszúszomjas királynak, hogy élve igenis nagyobb hasznát veheti. Az elkeseredett próbálkozásban pedig csakis egyvalaki lehet a segítségére: egy titokzatos nő, akinek valóban hatalma van élet, halál és sors felett.

Első körben szeretném megragadni az alkalmat és elidőzni a gyönyörű szép borítón. Mint minden könyvmoly, én is imádom a szépen megtervezett és kivitelezett borítókat, ez pedig egyszerűen tökéletes. Első ránézésre valahogy túl csicsásnak tűnt, de egyáltalán nem az, nagyon jól megragadja a könyv tartalmát is, és nem csak képen csodaszép, hanem a valóságban is, tökéletes a kivitelezés. Nagyon tetszik összességében, bár tény, hogy nekem a minimalistább stílus jobban bejön, valahogy mégis elvarázsolnak egyszer-egyszer ezek a díszesebb borítók.

A könyv egy középkori világban játszódik, mint oly sok más fantasy. Azt imádom a fantasykban, hogy egy-egy író mindig valami plusz tud hozzárakni egy tulajdonképpen hétköznapi világhoz, és az a plusz  – jobb esetben – mindig valami más, valami új, mint amit eddig olvastam. Ezt a pluszt úgy érzem, most is megkaptam, bár nem egy mágiával teli, csodás világ tárult a szemem elé, sokkal inkább egy komor, tekintélyt parancsoló, hidegebb univerzum. Ami a varázserőket illeti, azért volt ebben is egy kevéske, pont annyi, amitől izgalmas lesz a világ és nem egy sima lovagsztori (amivel persze semmi gond nincs!). A történetben úgy tartják, a Forrás megáldja az embereket plusz képességekkel, de ez nagyon ritka. Változatosak a képességek is, akár jövendőmondás, akár emberek befolyásolása, akár bármi más is lehet. Sok-sok szent tulajdonságot rendelnek a víznek, a Forrásnak, a könyvben központi szerepet kapnak a vízesések, zuhatagok és maga a víz. Ez az elem nekem nagyon tetszett.

Ami viszont kevésbé, az az, hogy átvertnek érzem magam. A sztori a fülszövegben röviden leíródik, de mégsem az történik, ami ott van. Elsősorban főhősünk által lettem megvezetve: Owen egy nyolc éves kisfiú, akit elszakítottak otthonától szülei árulása miatt, bátyját pedig a vízbe vetették – ami a megszokott kivégzési mód. Így hát a király zálogba kéret egy másik fiút, a szülei pedig őt választják, ami miatt eléggé neheztel is rájuk. A könyv első száz oldala arról szól, hogy a fiú mennyire idegennek érzi magát a várban, mennyire szenved, a király milyen kegyetlen és gonosz, hiszen minden reggel kötelező vele enni, hogy a király köszörülhesse a nyelvét az alattvalóin, főként a gyerekeken. Kedves ember ez a Severn király. A királynő méregkeverője sokáig nem kerül a képbe, de ez egy kellemes várakozással zajlik, végig azt várom, mikor fog már megjelenni, mikor tudhatom meg ki ő, főleg, hogy a királynak nincs is felesége, tehát ki az a királynő akinek a méregkeverője? Én elképzeltem magam elé egy figurát, és hatalmas meglepetés ért, amikor végre találkozhattam a méregkeverővel. Hát, nem olyan volt, mint amilyennek elképzeltem vagy vártam, de ez nem is gond, kifejezetten kedveltem a személyét, bár ilyen hihetetlenül érzelmes és kedves méregkeverő tuti, hogy nem létezik (már ha lennének még manapság méregkeverők, de sose lehet tudni).

A megvezetéstől kicsit elkalandoztam: a fülszövegre vagyok nagyon-nagyon mérges. Azt sugallja, hogy Owen felnőtté válását ismerhetjük meg a könyvből, hiszen szerepel benne a következő mondat – sőt, ezzel kezdődik – „Egy fiúból férfi lesz – és nagyszerű ember.” Nem lesz férfi. Nyolc éves, félénk kisgyerek marad egészen a végéig. Közben persze sokat változik, erősödik az új környezetben, az újonnan megtudott és megtanult dolgok által, de nem nő fel. Nagyszerűségéről pedig már az elején ódákat zeng édesanyja, tehát tulajdonképpen az nem változik sokat. Mindenesetre emiatt úgy érzem, átvertek, hiszen abszolút nem a felnőtté válása volt a téma, hanem a kisgyerek kalandjai a felnőttek világában és intrikáiban. Amiben egyébként nagyon jól megállta  ahelyét, eszes kiskölyök, szerénysége és félénksége ellenére is, amit egyébként a végére úgy-ahogy leküzd.

A kedvenc jeleneteim azok voltak, amikor Owen a csempéivel játszott. Mindig kirakott belőle mindenféle alakzatokat, majd ledöntötte őket, az én szemem előtt pedig az óriási dominó mezők jelentek meg, amiket kisebb koromban mindig néztünk a tv-ben, hogy milyen csudajó alakzatokat rajzolnak ki eldöntve, meg anélkül is. Imádtam, sőt, még most is imádom. A kedvenc szereplőm egyébként nem Owen volt, hanem Elysabeth Victoria Mortimer, az egyik herceg unokája. Imádtam a kislányt, még azzal együtt is, hogy néha nagyon idegesítő volt.

A történet egyébként próbált izgalmas lenni, valami mindig történt, bár egetrengető izgalmakat nem éltem át, azért drukkoltam, hogy Owennek és a családjának semmi baja ne essen, meg tudják oldani a dolgokat a királlyal, hogy ne lepleződjön le se Owen, se a méregkeverő, se a segítőik. De valahogy nem tudta annyira megragadni a figyelmem, ahogy szerettem volna, pedig én igyekeztem pozitívan hozzáállni a könyvhöz, az előzetes dolgokat, amiket hallottam róla, figyelmen kívül hagyva. Még ennek ellenére sem mondanám, hogy unalmas volt, egyszerűen lassan haladtam vele, ahogy a történet is lassan bontakozott ki. Persze utólag visszatekintve a helyére került bennem a mi-miért-hogyan hármasa, és már értem, hogy ez így volt jó, de valahogy mégsem. Az értékelésem elején is írtam, hogy nem tudok dönteni, hogy szerettem-e és ez még mindig így van. Újraolvasni valószínűleg nem fogom, de azért nem bántam meg, hogy elolvastam.

Valahogy olyan érzésem volt, hogy ez a sztori sokkal de sokkal jobb lenne, ha Owen már felnőtt, vagy legalábbis tinédzser lenne. De persze akkor nagyon sokminden nem úgy történt volna, ahogy, mégis… Sok szempontból felnőtt volt a kisgyerek, ami bennem ellentmondásokat szült, hiszen ennyi idősen így látni a dolgokat számomra elképzelhetetlen, máskor pedig túlontúl előjött belőle a gyerek – elsírja magát meg ilyesmik. Persze simán lehet, hogy vannak ilyen nyolcévesek, meg ez amúgy is egy fantasy, de mégis… Olyan visszás volt az egész. Ugyanez vonatkozik Owen kis barátjára, a kicsi Mortimer lánykára is.

A történet kis szálai egyébként nagyon gubancosak és összefonódók voltak, néhol szerintem indokolatlanul, de azért örültem, hogy meg tudott lepni. Azonban annyira nem, amennyire szerettem volna, ugyanakkor mégis szeretném a következő könyvet is elolvasni, hiszen az már tényleg Owen tinikorában játszódik, nagyon érdekel, mit kezd ezzel az író, hogyan változik meg a fiú és mit kezd a könyv végén kialakult furcsa helyzettel.

Összességében tehát szerettem a könyvet, meg nem is. Voltak nagyon jó vonalai, mint a Forrás története és az abból származó varázserők, tetszett továbbá a királyság szövevényes múltja, és a király személye is, akit lehetett utálni, de közben mégsem olyan volt, amilyennek hitte mindenki. A fülszöveg megtévesztését sajnos nem tudom megbocsátani, sem azt, hogy néhol eléggé untatott a könyv. De úgy érzem, 3,5-et simán megérdemel 5-ből, az értékelésem tehát 5/3,5.