Úgy tűnik, az elmúlt időben a visszatérés időszakába léptem. Azért mondom ezt, mert az előző bejegyzésem is egy olyan könyvről szólt, ami egy korábbi könyvsorozat folytatása, A sólyom nyomában a Hollófiúké, a Hogyan gyűlölte meg Elfhon királya a történeteket pedig A levegő népe trilógia világában játszódik. Emellett jelenleg A hatalom törékeny szálait olvasom, ami az Egy sötétebb mágia folytatása, szóval tényleg a visszatérés időszaka van most, régen olvasott és szeretett könyveim mind-mind egyfajta folytatást kaptak – nagy örömömre természetesen.
Hálásan köszönöm a recenziós példányt a Könyvmolyképző Kiadónak!
Értékelés
Ezúttal tehát Cardan történetébe ugrottam fejest, ami felidézte bennem a kellemes emlékeimet az eredeti trilógiával kapcsolatban, és kedvet is kaptam az újraolvasásához, mert mint kiderült, már a felét elfelejtettem. De így is nagyon élvezhető volt ez a kis, 192 oldalas mesekönyv.
A kötet több fejezetre van bontva, amelyek kis szemelvények Cardan életének meghatározó pontjairól. A történet egy keretbe van foglalva, a halandók földjén kezdődik és a “jelenben” játszódik, a vége szintén. Közte pedig emlékeket látunk megelevenedni.
Bepillantást nyerhetünk a gyermek Cardan életébe, az elvadult kisfiúéba, majd később az iskoláskorú Cardannal élhetjük át, hogy első szerelme szíven szúrja. De ami a legjobban tetszett a mesében, mert én annak nevezném mindenképp, az a köteten átívelő történet, amit a gyermek Cardannak mesél egy troll asszony. A történetet a fiú több interpretációban is meghallgatja, és valahogy mindig más lesz a tanúsága. A végén pedig ő maga is elmeséli azt.
Mindeközben végigkövethetjük aprócska morzsák alapján azt is, ahogy Cardan beleszeret Judeba. Egyre többet gondol arra a bizonyos kerek fülre és nyomot hagyó lábra, pedig Cardan hosszú-hosszú éveket töltött azzal, hogy bizonyítsa – ő a kőszívű fiú a Troll történetéből. Vagy még sokkal, de sokkal rosszabb.
A könyv E/3-ban íródott, de szerintem teljesen bele lehetett helyezkedni a gyermek, az ifjú, majd a felnőtt Cardan aktuális helyzetébe, lelkiállapotába. Nagyon tetszett, hogy még egy kicsit közelebbről megismerhettük a tündér fiút, és ismét visszacsöppenhettünk Elfhon varázslatos, de szörnyű világába. Egyébként még így is teljesen élvezhető volt, hogy nem igazán emlékeztem már az eredeti cselekményre, azért felsejlettek előttem az események – bár elég halványan, de összességében egyáltalán nem hiányzott, hogy hirtelen minden részlet pontosan előttem legyen. Valószínűleg úgy még jobban tetszett volna ez a kiadvány.
Ami pedig még tovább emelte a könyv színvonalát, az az illusztráció. A kivitelezés egyszerűen fantasztikus, tényleg olyan, mint egy szép mesekönyv. Nagyon igényes példány, bárcsak a többi kötet megjelenne hasonló formában! 5/5 csillagot adok a könyvre, és mindenképp ajánlom azoknak, akiknek tetszett A levegő népe könyvsorozat, bár biztos vagyok benne, hogy a legtöbbetek már megkaparintotta ezt a csodás mesét. Ha mégsem, akkor rajta! Egy apró kifogásom van csak ellene – szívesen olvastam volna még több száz oldalon keresztül.
Fülszöveg
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy éles nyelvű fiú.
Mielőtt kegyetlen herceggé, majd gonosz királlyá vált volna, kőszívű tündérgyermek volt. A kötet mélyebb bepillantást enged Elfhon titokzatos királyának drámai életébe. Izgalmas részletek a The Cruel Prince – A kegyetlen herceg előttről, kalandok, amelyek a The Queen of Nothing – A semmi királynője után játszódnak, és ismerős pillanatok A levegő népe-trilógiából – mind-mind Cardan szemszögéből.
A sorozat új kötetében visszatérhetünk a szívdobogtató romantikához, veszélyhez, humorhoz és drámához, melyek a világ minden táján elvarázsolták már az olvasókat. Minden fejezethez gyönyörű, megkapó, színes illusztrációk készültek, így tökéletes gyűjtői példány régi és új olvasóknak egyaránt.
Ezen a szép tavaszi napon egy sötét hangulatú, ámde alapvetően mégis sokszor humorosnak mondható kötetet hoztam el nektek Maggie Stiefvater tollából. 2018-ban olvastam először az írónő könyveit, a Hollófiúk sorozattal kezdtem akkoriban. Már akkor nagyon szerettem azt a fajta mesemondást, ami csak az írónő stílusát jellemzi, ez ebben a könyvben is visszaköszön.
Nagyon köszönöm a könyvet a Könyvmolyképző Kiadónak!
Maggie Stiefvater neve sokatoknak ismerős lehet, tavaly írtam az All the crooked saints című kötetéről is, ami a kezdeti nehézségek ellenére eléggé levett a lábamról. Csak úgy kíváncsiságból visszaolvastam a Raven Boysról szóló bejegyzésemet, ahol ugyanez volt a benyomásom. Óriási katyvasz a könyv eleje, de minél tovább haladunk előre, annál jobban lebilincsel. Vagyis Maggie esetében azt hiszem inkább szúrós indákkal egy álombéli székhez kötöz.
Meg kell mondanom, hogy A sólyom nyomában kivételt képez a fentiek alól. Már a legelejétől kezdve úgy éreztem, hogy egy nagyon jó könyvet tartok a kezemben, és hogy egy régen látott, kedves ismerős köszön vissza a lapokról. A kötet főszereplője Ronan, az örök lázadó álmodó, aki szülei tragikus halála után egyedül maradt a farmon, ahol korábban szüleivel és két testvérével élt. Gyakorlatilag egy léhűtő, az iskolából kicsapták, munkája nincs, minden napja egyforma, monoton és unalmas. Leszámítva, hogy Ronan egy álmodó.
“A mágia az, amikor a tűzbe nézel, és nem tudod róla levenni a szemed. Amikor a hegyek felé fordulsz, és elakad a lélegzeted. Amikor a holdra pillantasz, és könnyek gyűlnek a szemedbe. Ez a varázslat.”
Mivel már száz éve olvastam a Hollófiúkat, így csak erősen nagy vonalakban volt meg, hogy miről szóltak a könyvek. Arra emlékeztem, hogy kik a szereplők, meg arra is, hogy összességében nagyon szerettem a Hollófiúk köteteket, de azért 5 év távlatából megkoptak az emlékeim. Szerencsére Maggie nem várta el tőlem, hogy mindenre pontosan emlékezzek, ezért tartott egy kis gyorstalpalót Ronanból, mindjárt a kötet elején. Szerintem teljesen jól beleépítette ezt a mondandójába, nem volt ilyen “előző rész tartalmából” érzésem, mégis megtudtam, amit meg kellett. Azt gondolom, hogy ez egy különösen nehéz feladat lehet íróként – képbe hozni az olvasót az előző kötetekről úgy, hogy ne kezd el oldalakig taglalni, de mégis értse, miről van szó. Aztán kedves ismerősként öleltem magamhoz Ronant és Láncfűrészt, Adamet és néhány kis említés szintjén még Ganseyt is.
“Mi a valóság? Elalszol, tollakkal álmodsz, majd a kezedben egy hollóval ébredsz, és mégis azt kérdezed: mi a valóság?”
A történet egyszerre több szálon fut, nem csupán Ronanre fókuszál. Főszereplővé lép elő eddig háttérbe húzódót bátyja, Declan, aki a maga dög unalmas módján valójában szuper izgalmas, valamint az egyik szálon egy titkos szervezet egyik álmodó-vadász tagját követhetjük figyelemmel, Farooq-Lanet, aki kétségbeesetten próbálja megakadályozni a világvégét. Ezt az utat halál és szenvedés kövezi ki, ahogy a Lynch fiúk életét is… A harmadik szálon Henesseyvel ismerkedhetünk meg, aki Ronanhez hasonlóan álmodó – azaz át tud hozni dolgokat az álmából a valóságba-, azonban a lány nem tudja kontrollálni a képességét, és véletlenül másolatokat csinál magából, így már számos Henessey-klón éldegél a világon… Akiket saját céljai elérésére használ természetesen. A kötetben előkerül még egy furcsa, bölcs idegen, aki Ronant az álmaiban látogatja meg, Bryde. Bizonyos körökben mindenki róla beszél, és a fiú követni kezdi a tanácsait, nyomozásba kezd az ismeretlen útmutatásával..
” – A tinta a bőrödön azt jelzi, hogy rejtegetsz valamit – közölte Ronannel. – Ahogy mindenki, aki lélegzik. – válaszolta Ronan.”
A kötet helyenként álom-szerű, kicsit elvont és furcsa, de éppen ezért szeretjük Maggie stílusát. Még a könyv elején kiszúrtam egy idézetet, ami szerintem nagyon jól bemutatja, hogyan szokott fogalmazni az írónő, meg az általános hangulatot is ‘”(..) úgy reszketett, mint amikor az ember sírján apró talpakon átszalad valaki”. Ronan ennek az álom-világnak a királya, bár sajnos uralma nem töretlen, és egy új hang is betolakodik – Bryde formájában -, ami egyébként a könyv légvégéig totál rejtélyes marad. A világvége-szálat apró kis darabokban ismerhetjük meg, már az elején tudjuk, hogy annak a megakadályozása a tét, viszont nem igazán derül ki, hogyan is jön el, annyit tudunk, hogy egy álmodóval. Végül összeérnek a szálak természetesen, Henessey és Ronan, Declan és Jordan (Henessey 2.) fantasztikus párosításival. Annyira örültem, hogy bár Ronan egy saját trilógiát kapott, mégsem kizárólag róla van szó, Declant is nagyon megkedveltem, meg Matthewt is – de őt nem lehet nem szeretni. Farooq-Lane vonala is érdekes volt, bár a nőt nem igazán kedveltem meg, de sokat megtudhattunk egy másik mágikus típusról, a víziónáriusról, akik segítségével az álmodókat kutatja fel a nő.
“Álmokból születtél, és ez nem a te világod.”
Nos, a könyv a sok mesebeli – elvont – álomhoz hasonlítható jeleneten kívül nagyon sok mindenről szól még. A családi dinamikáról, egyensúlyról, arról, hogy Declan a nyakába vette tinédzser öccse nevelését, arról, hogy Matthew szembesül olyan igazságokkal, amit valahol talán mindig is sejtett, de az egész világa összeomlik tőle, arról, hogy hogyan lehet menedzselni egy távkapcsolatot, ha Adam és Ronan a nevetek, amiből egy fiú történetesen gyilkos rákokat álmodik a kollégiumi szobádba, a másik pedig hazudik az új barátainak a múltjáról.. Engem teljesen megvett a történet, az utánozhatatlan stílus, az izgalmas fordulatok és a nagy életigazságokat rejtő párbeszédek. Két nap alatt végigszáguldottam a könyvön, pedig nem is értem rá egész nap, de mindig találtam egy kis időt bújni a könyvet – hiányzott ez az érzés. Nagyon nagyon kíváncsi vagyok, merre vezet a szereplőink útja a következő két könyvben. 5/5 csillagot kap tőlem A sólyom nyomában.
Fülszöveg
„A mágikus ellentéte nem az átlagos. A mágikus ellentéte az emberi.” Az álmodók köztünk járnak… ahogy azok is, akiket megálmodnak. Az álmodók átka, hogy nem tudják abbahagyni az álmodást – legfeljebb megtanulhatják irányítani. Azok, akiket megálmodtak, nem élhetik a saját életüket, és ha az álmodójuk meghal, ők elalszanak örökre. És vannak azok, akik üldözik az álmodókat. Hogy kihasználják és csapdába ejtsék őket. Hogy megöljék őket, mielőtt az álmaik kipusztíthatnák az emberiséget. Ronan Lynch álmodó. Képes áthozni az álmaiból különböző ritkaságokat, de akár katasztrófákat is a hétköznapi valóságba. Jordan Hennessy tolvaj. Minél közelebb kerül ahhoz, amit meg akar szerezni, annál szorosabban kötődik hozzá. Carmen Farooq-Lane vadász. A testvére álmodó volt – és gyilkos. Látta, mit képes tenni egy emberrel az álmodás. Ahogy azt is, milyen károkat tudnak okozni az álmodók. Bár az mind semmi a közelgő pusztuláshoz képest… A világszerte rajongva szeretett Hollófiúk-sorozat szereplőinek új története – egy fantasy-thriller, ami a felnőtteket ugyanúgy magával ragadja, mint a tizenéveseket. Hagyd, hogy elbűvöljön!
Először is kellemes húsvétot kívánok mindenkinek. Tőlem egy újabb értékelést hozott a nyuszi, hiszen most végre van egy kis szabadidőm. Jennifer L. Armentrout kötetével érkeztem, a Vér és Hamu eddig magyarul megjelent utolsó, egyben a sorozat harmadik kötetével.
Szeretném megköszönni a Könyvmolyképző Kiadónak, hogy a rendelkezésemre bocsátotta a kötetet.
Kissé hullámvasút-szerűen olvastam a könyvet, egyszerre letoltam több száz oldalt, majd kissé megpihent, és folytattam így tovább. Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy egyszerre vagy 3-4 könyvet próbálok meg kiolvasni, és így ügyesen egyikkel sem haladok. Tudom, hogy sokaknak ez a módszere alapból, de én rájöttem, hogy nem tudok valójában így jól olvasni, szóval most be is szeretném fejezni gyorsan az összeset, hogy visszatérhessek az egy könyv fókuszú olvasásra.
Korábban már említettem, hogy ez az első könyvsorozat – vagy egyáltalán bármi – amit olvasok az írónőtől. A Vér és Hamu első két részéről itt és itt olvashattok. A következőkben próbálok amennyire lehet spoiler-mentesen írni, de azért persze pár dolgot le fogok lőni – ennek tudtában olvassátok a bejegyzésem.
Értékelés
Nos, erős ellenérzésekkel kezdtem bele a kötetbe, hiszen Fruzsi úgy jellemezte nekem, hogy egy nászút az egész. Arra viszont nagyon nem voltam kíváncsi, én nem véletlenül nem olvasok soha romantikus köteteket. Szeretem, ha van szerelmi szál a könyvben, de az, hogy kifejezetten enyelgés és csak a párkapcsolati dinamika és ahhoz köthető dolgok legyenek, az valahogy nem az én asztalom. Szóval már kapásból negatív felhanggal kezdtem el olvasni, és valljuk be, néha tényleg átcsapott mézcsöpögésbe az egész.
De. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy az kezdés például kifejezetten erős volt, Poppy elrablásával és Atlantia egy régi-régi szövetségesének árulásával. Ugyan főleg még több kérdésünk lehetett, mint válaszokra leltünk volna, na de milyen is lenne, ha már rögtön a történet elején az arcunkba vágják az igazat. Ezzel szemben, egy egész könyvön átnyúló motívum lett Poppy származása. Ki lehet az ex-Szűz valójában, akinek felemelkedetté kellett volna válnia, és mégsem lett az? Cserébe viszont furcsa változáson megy keresztül az ereje, és persze maga Poppy is. A kötetben gyakorlatilag végig erre a kérdésre keressük a választ, ezt minden létező oldalról körüljárva, kétszáz elmélettel – a valóság persze teljesen más, mint amire számítottunk.
A könyv fő szála továbbá természetesen Casteel és Poppy kapcsolata. Jó néhány oldalon keresztül taglalt szexuális jelenetek nyilván valóan most sem maradhattak ki, tudom, hogy sokan ezért kedvelik a könyvet. Bevallom, nekem továbbra sem jön be ez a vámpír-szex vonal, és itt ne kövezzetek meg, de volt, hogy átlapoztam ezeket a részeket. Én a sztoriért jöttem, nem a spicy részekért, bár abszolút megértem, hogyha valakinek ez bejön. De még a nem kevés erotikus rész sem tudta elvenni a kedvemet a könyv olvasásától, hiszen mindig, de mindig történt valami. Poppy fokozatosan fedezi fel az erejének új vonzatait, emellett magát Atlantiát is.
Na, végre! Atlantia. Annyira örültem, hogy bepillantást nyerhettünk az ország életébe, amit eddig csak nagyon kis részben érintettünk. Már tudtuk, hogy milyenek a solisiak, na de mi a helyez atlantia népével? Kissé úgy éreztem magam, mintha egy végletekig idealizált világba csöppentünk volna, ahol persze se éhezés, se mocskos utcák, van áram és étel és nincs elnyomás – tökéletes ellenéte a felemelkedettek által megszilárdított Solisnak. Aztán persze néhány apró árnyoldal felszínre került, köztük a felségáruló összeesküvő mozgalom.
Nagyon nehéz összefoglalni a könyvről alkotott véleményem úgy, hogy ne egy 20 oldalas esszé legyen, és mindenki halálra unja magát tőle, ezzel kapcsolatosan az írónő is igyekezhetett volna kicsit jobban… Mert bár folyton pörögtek az események, azért szerintem helyenként rettenetesen túlírt ez a könyv. Én totál nem igényeltem volna minden létező belső gondolatát hallani Poppynak, valamint azt sem, hogy kin és milyen típusú ruha fodrozódott minden létező eseményen, ami éppen elkezdődött.
Minden fenti negatívuma ellenére úgy gondolom, ez a könyv is letehetetlennek bizonyult. Írtam fentebb, hogy néha több száz oldalt ledaráltam majd félretettem, ez csupán a furcsán kialakított párhuzamos olvasási szokásom miatt volt. Viszont folyamatosan olyan kérdések elé állít minket az írónő, amire szeretnénk választ kapni, és előkap a kalapjából olyan szereplőket, akikre fixen nem számítottunk, mint Poppy testvérét, Iant. Az egész könyvet áthatja valami furcsa hangulat, feszültség, az eljövendő háború szele, amikor mindenki próbálja még a saját pakliját úgy keverni, hogy jól járjon, de arra nem számítanak, hogy Solis minden kijátszandó lapot ütni tud valamivel.
Összességében egy hatalmas, izgalmas és szexi könyet olvashattunk, ahol szépen halad a történet egy olyan mederben, amiről fogalmad sincs, hol végződik. Szeretem azt benne, hogy nem kiszámítható, hogy izgalmas szereplőkkel és csavarokkal dolgozik, hogy a főszereplők egy szuper kis jellemfejlődésen mennek át – Poppy meg aztán főleg. Még a nem annyira kedvelt jelenetek sem vették el a kedvemet az olvasásától, és kíváncsian várom a következő könyvet. 5/4 csillagot kap tőlem Az aranyozott csontkorona.
Fülszöveg
Hajoljatok meg a királynőtök előtt, vagy mind elvéreztek…
Ő VOLT AZ ÁLDOZAT ÉS A TÚLÉLŐ…
Poppy álmodni sem mert volna róla, hogy ekkora szerelemre lel Casteel királyfi mellett. Élvezni szeretné a boldogságát, azonban először ki kell szabadítaniuk Casteel bátyját, majd megkeresni Poppyét. Veszélyes küldetésük következményei olyan messzire nyúlhatnak, amilyenről egyikük sem álmodott. Mert Poppy a Kiválasztott, az Áldott, ő Atlantia valódi uralkodója. Az istenek királyának vére folyik az ereiben.
AZ ELLENSÉG ÉS A HARCOS…
Poppy mindig arra vágyott, hogy a saját életét irányíthassa, nem másokét. Most azonban döntenie kell, hogy lemond arról, ami megilleti, vagy megszerzi az aranyozott koronát, és a hús és tűz királynőjévé válik. Ám ahogy a királyságok sötét bűnei és véráztatta titkai napvilágra kerülnek, felébred egy rég elfeledett erő, és valódi veszéllyel fenyeget. És őket semmi nem állíthatja meg, hogy megakadályozzák, hogy a korona valaha is Poppy fejére kerüljön.
A SZERELMES ÉS A TÁRS…
Azonban a legnagyobb fenyegetés rájuk és Atlantiára a távoli Nyugaton várakozik. A vér és hamu királynőjének megvannak a saját tervei, és több száz éve csak arra vár, hogy végre megvalósítsa őket. Poppynak és Casteelnek meg kell próbálnia a lehetetlent – elutazni az istenek földjére, hogy felébresszék magát a királyt. Ahogy fény derül a megdöbbentő titkokra és a legdurvább árulásokra, ellenségek bukkannak fel, hogy megingassák mindazt, amiért ők ketten harcolnak. Ők pedig megtapasztalják, hogy meddig hajlandók elmenni a népükért – és egymásért.
Továbbra is a fantasy műfaj vízén evezünk a Prológusos csapattal, és mivel ez a kedvenc zsánerem, így belehúztam az olvasásba-írásba. Ezúttal egy olyan kötetről írok nektek, ami műfaja ellenére elég távol áll a komfortzónámtól a témája miatt. A Vér és hamu sorozat második kötetéről, a Hús és tűz királyságáról hoztam egy bejegyzést nektek.
Köszönöm szépen a recenziós példányt a Könyvmolyképző Kiadónak!
Korábban, már az első kötetről is írtam nektek – ide kattintva elolvashatjátok -, és a vámpíros témával kapcsolatosan azóta sem lett más a véleményem, bár az első kötet pozitív csalódás volt sok szempontból, volt néhány vérivós jelenet, ami kiverte nálam a biztosítékot… Nos, ez ebben a kötetben is előfordult, valahogy nem tudok megbarátkozni a romanticizált vérivás koncepciójával. De megpróbáltam ezektől a tényektől eltekinteni a kötet olvasása során, és elég jól is ment.
Pontosan ott vesszük fel a fonalat a második részben, ahol az elsőben abbahagytuk. Súlyos titokra derült fény, nem csupán a felemelkedetteket tekintve, de kiderül, hogy Hawke sem az, akinek mondta magát, cserébe a lázadás vezére, és az ellenséges királyság trónvárományosa, Casteel Da’Neer herceg. Ettől persze nem lesz kevésbé szexi és klisétenger. Veszélyes, de gyönyörű, vicces, de kegyetlen, okos, de ravasz, és Poppy menthetetlenül beleszeretett. Ha Casteelnek, ha Hawkenak hívjuk, mindegy.
Tulajdonképpen – kis túlzással – az egész kötet arról szól, hogy Poppy megpróbálja elfogadni saját érzéseit. De előbb még jó sokáig küzd ellenük, és kielemzi Casteel minden egyes szavát és cselekedetét – köztük azt is, hogy feleségül akarja venni a lányt. Poppynak persze meggyőződése, hogy a herceg csak érdekből cselekszik, de egy ponton már nem tud racionális magyarázatokkal előállni a férfi cselekedeteire, szavaira. Olyan közel kerülnek egymáshoz, amennyire csak lehet, és a lány végestelen végig őrlődik a férfi árulása és a saját érzelmei között. Ezt így alsó hangon 300 oldalon keresztül sikerül produkálniuk.
Mindeközben a cselekmény vajmi keveset halad előre, tulajdonképpen a világ felépítéséig sikerült eljutni a második kötetben az írónőnek. Rengeteg dolgot megtudhatunk mindkét királyságról, a múltjukról, magukról az atlantiaiakról – a kedvesebb verziójú vámpírokról, ahogy magamban hívom őket. Kiderül, hogy Poppy sem éppen az, akinek gondolta magát, és különleges képessége elkezd erősödni, ami egyszerre teszi még kíváncsibbá saját maga és Atlantia vonatkozásában, és egyszerre retteg tőle. Szóval az első kötetben felmerült rengeteg kérdésem – és Poppyé, mert folyton faggatózik – válaszra talál a kötetben, de azért persze számos új is felmerül, hogy legyen miről írni még sok-sok köteten keresztül.
Azért persze akcióból sincs hiány a könyvben, bár szerintem az első kötet sokkal véresebb és pörgősebb volt ebből a szempontból, azért a Felemelkedettek okoznak elég sok problémát Poppyéknak a második kötetben is. Amiből viszont több van: erotikus jelenetek. Végig érezni lehet a két főszereplőnk között a vibrálást, a szexuális feszültséget, aminek aztán engednek is szereplőink, és mi erről szemléletes leírásokat is kaphatunk. Nekem annyira nem jöttek be ezek a jelenetek, bár az írónő stílusa rendkívül hasonlít Sarah J. Maas-ra, az ő vibe-ja valahogy jobban bejön. Néha csak egyszerűen fogtam a fejem a két főszereplő hülyeségétől, különösen Poppy végtelen szenvedése volt már túl sok egy ponton túl, még akkor is, ha amúgy abszolút érthetőek voltak a kétségei.
Minden fenti ironikus megjegyzés és negatívum ellenére, amit eddig említettem, a könyvet letenni lehetetlen. Annyira olvastatja magát, hogy pillanatok alatt elröppent az a 600+ oldal. Mikor már épp kicsit kezdene ellaposodni a cselekmény, akkor mindig történik valami, mikor már választ kapnék egy kérdésemre, akkor felmerül három új dolog. És persze zseniális új szereplők és helyszínek és helyet kapnak a kötetben, Kieran végig vitte a hátán az egész sztorit, és amúgy is nagyon kedvelem ezt a vérfarkasos vonalat. A történet végén lévő események pedig egy olyan kaput nyitnak ki, ami miatt már nagyon várom, hogy megjelenjen a következő rész is magyarul.
A kötetet nagyon ajánlom azoknak, akik szeretik a vámpíros könyveket, azoknak, akik már olvasták az első részt, de még nem tudták eldönteni, hogy szeretni fogják-e a másodikat (igen. szerintem ez a könyv jobban sikerült), valamint az érdekes, összetett fantasyk szerelemeseinek is. Kicsit itt is azt éreztem ennek ellenére, hogy semmi nagyon formabontót nem alkotott az írónő, de a könyv akárhogy is, de letehetetlen. 5/4 csillagot adok a kötetre.
Fülszöveg
Erősebb a szerelem a bosszúnál? EGY ÁRULÁS… Minden, amiben Poppy valaha hitt, hazugság, beleértve a férfit is, akibe beleszeretett. És nem igazán tudja, ki is ő valójában a Szűz fátyla nélkül. Azt viszont tudja, hogy semmi nem jelent rá akkora veszélyt, mint ő. A Sötét Szerzet. Atlantia királyfija. Aki azt akarja, hogy Poppy küzdjön ellene, és ez egy olyan parancs, aminek ezer örömmel engedelmeskedik. Lehet, hogy elrabolta, de sosem lesz az övé.
EGY DÖNTÉS… Casteel Da’Neer hazugságai ugyanolyan megnyerőek, mint az érintése. Az igazságai pedig olyan érzékiek, mint a harapása. De Poppy csak rajta keresztül kaphatja meg, amit akar – hogy megtalálja a bátyját, Iant. Az, hogy együttműködik Casteellel, ahelyett, hogy ellene dolgozna, kockázatot rejt magában. A királyfi mégis minden lélegzetvételével kísérti őt, és azt kínálja fel, amire a lány mindig is vágyott. És Poppy túlságosan vakmerő, túlságosan kiéhezett ahhoz, hogy ellenálljon a kísértésnek.
EGY TITOK… Azonban a nyugtalanság egyre fokozódik Atlantiában, miközben a királyfi hazatérését várják. Egyre többet suttognak háborúról, és Poppy az események kellős közepébe csöppent. Sötét titkok törnek felszínre, amelyek beszivárogtak a két királyság véráztatta bűneibe, és mindkét királyság bármit megtenne azért, hogy rejtve maradjon az igazság. De amikor megrázkódik a föld, és az ég vérezni kezd, lehet, hogy már túl késő. Vesd bele magad!
A borzongós november projektünk a Prológussal újra életre hívta a blogolási kedvem. Sajnos egy hosszabb kitérő volt most a blogon, ilyenre talán még nem is volt példa korábban. Egyszerűen elvesztem a magánéletemben, és olyan szuper gyorsan telik az idő, hogy egy szempillantás alatt november lett. Azért számos szuper olvasmány van mögöttem az elmúlt hónapokban is. Most is egy olyan kötetről írok nektek, amit már ezer éve elkezdtem olvasni, igaz, befejezni szeptember környékén sikerült.
A recenziós példányért hálás köszönet illeti az Agave Könyveket!
Értékelés
Megmondom őszintén, hogy J. M. Miro könyve egyáltalán nem azt adta nekem, amire vártam volna tőle. Azt hittem, hogy igazán rettegni fogok, futkosni a hátamon a hideg és egy jó horror élményben lesz részem. Hát, kevésbé volt horror, inkább dark fantasynak nevezetném, vagy viktoriánus fantasynak. Ha eképpen kezelem a könyvet, akkor más megvilágításba helyezi a dolgokat. A bejegyzés spoilereket fog tartalmazni, a kötetben mindenre nagyon lassan derül fény, de rébuszokban nem szeretnék beszélni. Természetesen azért a cselekmény nagy részét nem fogom elárulni.
De miről is szól Miro könyve? Nos, a hétköznapi szörnyetegekről, ahogy a cím ígéri. Mit is jelent ez? Miro olyan, tehetséggel megáldott emberekről szőtt történetet, akiket egy Cardinale Intézet nevű helyen képeznek és nevelgetnek Dr. Berghast szárnyai alatt. Akik mind egy nagy, közös titkot őriznek, és védelmezik a világot a sötét, halott lényektől, akik egy párhuzamos valóságban élnek. Izgalmasan hangzik, ugye?
Ehhez képest a könyv első felében szinte semmilyen szó nem esik ezekről a dolgokról. Tulajdonképpen két fiatal, Charlie és Marlowe sorsát követhetjük figyelemmel, akik mindketten tehetséggel megáldott emberek a világ különböző részein, sorsuk viszont a kötet során végérvényesen összefonódik. Megismerkedhetünk két másik tehetséggel is, Komakoval és Ribssel, illetve az ő történetükkel. Mondhatni a kötet végéig két idősíkon mozog a történet, hol a jelen eseményeivel lehetünk elfoglalva, hol a múltban járunk, és kapunk magyarázatot a miértekre, a szereplők motivációit és hátterét tekintve.
A történet főszereplője tulajdonképpen Marlowe, a ragyogó kisgyermek, akire már kisgyermek korától viszontagságos sors várt – ez egyébként szinte minden tehetséges gyermekre igaz. Nevelőanyja egy cseléd volt, aki szökés közben talált rá egy vonaton, majd végül az Egyesült Államokban kötött ki gondviselőjével, Brynttel, aki egy cirkuszban lép fel a fiúval együtt. Őket is elszakítja azonban a kötet egy másik fontos szereplője, Alice, aki a Cardinale intézet megbízásából tehetségeket kutat fel a világ minden táján társával, Coultonnal.
A könyv egy rakás szereplővel dolgozik, akiknek a sorsa természetesen összefonódik. Ahogy haladt előre a történet, mindegyik gyereket, valamint Alice-t is egyre jobban a szívembe zártam.Az összképről nagyon lassan kapunk információkat, maga a Cardinale intézet is viszonylag későn jelenik meg a kötetben, az odavezető út veszélyes és kalandos, ugyanis egy szörnyű gonosztevő vadászik Marlowera, az eltévelyedett Jacob Marber, aki korábban maga is a Cardinale nebulója volt. Ő a gonosz segítője a kötetben, de a története bonyolult és összetett, megmondom őszintén, a kedvenc karakteremmé vált.
Számomra kissé lassan indulnak be az események a könyvben, az első 150 oldal Charlie és Marlowe felkutatását, és a kisfiú múltját mutatja be csupán, a közepe-vége felé azonban beindul a sztori, és több, érdekes szálon kezd el futni. Egyre jobban elénk tárul a Cardinale Intézet és a vezetőjének mibenléte, megtudjuk, hogy mi is az az orzin és ki a glifkus, aki a világot vigyázza a betörni akaró holtakkal szemben. Nagyon nagyon szeretem a párhuzamos valósággal dolgozó történeteket, ezen a ponton egy kicsit Gallant vibeom volt az egésztől, a setting és a párhuzamos, halott másik valóság miatt. De meg kell mondjam, én ezt nagyon élveztem. Volt emellett némi X-men vibeja is a könyvnek, de ezt sem hátrányként említeném.
Összességében azt mondom, hogy kíváncsivá tett a kötet a következő részekre is, bár nagyon lassan haladtam az elején, a közepe felé viszont belejöttem és beszippantott a sötét, komor világa, ahol a különféle tehetségekkel megáldott gyermekek vannak középpontban. A képességeik is nagyon változatosak, különlegesek. Maga az iskolai világ, és a gyerekek nyomozása az eltűnő iskolatársaik után a kedvenc részem volt. Aki kedveli a viktoriánus történeteket, annak bátran ajánlom, egyfajta gyomor kell hozzá – kissé véres és komor, az író előszeretettel bántja a szereplőket, halálesetek sem ritkák -, de véleményem szerint távol áll a klasszikus, hidegfutkosós-szorongós horror történetektől, pedig egy igazán jó fő gonoszt kreált az író. 5/4 pontot adok a történetre.
Fülszöveg
„A Hétköznapi szörnyetegek kiemelkedő alkotás: a vad találékonyság, a dickensi különcség, a természetfeletti horror és a lebilincselő feszültség káprázatos keveréke. Vigyázzatok… ha egyszer beléptek a rémregények rémregényébe, sosem akartok majd távozni innen!” Joe Hill
1882-t írunk. Edinburgh-tól északra, egy elszigetelt tó szélén található a Cairndale Intézet magányos kőépületeivel, ahol egy különös doktor természetfeletti képességekkel rendelkező árváknak nyújt otthont. Hamarosan két új gyerek érkezésére számít Londonból, azonban egy veszedelmes figura vadászni kezd rájuk – egy férfi, akiből korom és sötétség árad.
A tizenhat éves Charlie Ovid kegyetlen és erőszakkal teli gyermekkora során fedezte fel, hogy a teste magától meggyógyul, ha akarja, ha nem, míg Marlowe-ra egy tehervagonban találtak rá, és furcsa, kék színű fénnyel ragyog, ráadásul képes megolvasztani az eleven húst.
Két tapasztalt nyomozó feladata lesz biztonságos helyre vinni a fiúkat, ám hamarosan mindannyian a legszörnyűbb borzalmakkal kénytelenek szembenézni. Élők és holtak világa kerül összeütközésbe egymással, és miközben mélyen eltemetett titkokra derül fény, Charlie, Marlowe és a többi árva megismeri képességük valódi természetét – ráadásul nem csak arra jönnek rá, hogy mi fenyegeti őket, hanem, hogy a legádázabb szörnyetegek olykor a legkáprázatosabb ajándékokkal érkeznek.
Különleges projekt van most a Prológus háza táján, bár mindegyik az szokott lenni, ez most kicsit extra. A színek hetét tartjuk most, ahol minden nap más-más szín kerül előtérbe, természetesen a borító alapján. A szerda a sárga színé lett, így én most egy aranysárga kötetet mutatok be nektek, ami nem csak kívülről ragyogó, de belülről is. Következzen A sebhelyes cárról szóló bejegyzésem.
A recenziós példányért hálás köszönet illeti a Könyvmolyképző Kiadót!
Értékelés
A King of Scars visszarepített engem egyik kedvenc kitalált világomba, a grisák birodalmába. Történetünk főszereplője a világban játszódó korábbi kötetekből ismert Nyikolaj Lancov, aki mára már Ravka cárja lett. Egyébként az írónő további köteteiről is írtam korábban a blogon, és aki régóta itt van velem az tudja, hogy imádtam őket, különösen a Six of crows duológiát, de a Grisa trilógiát is szerettem. A sorozatot is nézem természetesen, mellékesen megjegyezném, hogy azt is zseniálisnak tartom. Kicsit már össze is keveredtek a fejemben az események (mi volt a könyvben, mi volt a sorozatban), de amikor a kezembe vettem a King of Scarst és elkezdtem olvasni, szerencsére visszatértek az emlékek. Annyira szuper volt visszatérni Ravkába, nagyon élveztem az utazást az elejétől a végéig.
Pedig ez a kötet sem arról híres, hogy csupa boldog és jó dolgok történjenek benne – szerintem Bardugo kisasszony rendkívül szereti kínozni az olvasóit, de persze csak finoman, kellő humorral fűszerezve. A történet arról szól tulajdonképpen, hogy Nyikolaj a háborúktól megviselt Ravkát próbálja egyben tartani, rendbe hozni, miközben gyakorlatilag az összes szomszédos ország arra vár, mikor hibázik egy icipicit, hogy ismét támadásba lendülhessen. Eközben pedig Nyikolaj saját démonával is küzd, hiszen az Éjúr nyomát a mai napig magán viseli, éjszakánként szárnyas fenevaddá változik, aki vérre szomjazik. Egyre rosszabb és rosszabb lesz a helyzet, így Nyikolaj és hűséges parancsnoka, Zója megoldást próbálnak találni a problémákra – bármi áron.
Úgy tűnik, Ravka jövőjének kulcsa egy házasságban rejlik, Nyikolaj gyógyulása pedig egy furcsa hittérítőben, aki az új igét hirdeti, miszerint az Éjúr maga is szent. A fiú azonban olyan tudás birtokában van, ami segít Nyikolajt és Zóját elvezetni az ismeretlenbe, ahol a megoldás rejlik.
Egyszerűen imádtam a könyvet. Nagyon tetszett, hogy Zója és Nyikolaj nézőpontját váltakozva ismerhetjük meg, végre jobban beleláthatunk a jégszívű lány fejébe is. A sármos cár pedig mit sem veszített bájából a szörnyű események hatására, humora és éles esze a régi. Visszatér több, régi ismerős is, mint Tolja, Tamar, David és Zsenya, akik Nyikolaj uralkodásában segédkeznek. A történet azonban nem csupán ezen a szálon mozog, de mindeközben Nyina az ellenség karmai között titkos bevetésen van társaival, Fjerdából menekítenek át üldözött grisákat az anyaföldjükre. Eközben pedig veszedelmes kalandokban vesznek részt, Nyinának pedig meg kell küzdeni a gyásszal, szerelme elvesztésével is.
Izgalmas, pörgős, kiszámíthatatlan, amolyan megszokott Leigh Bardugo Grisaverzum kötet. Nekem jobban tetszett, mint az eredeti, első trilógia, de egy kicsit kevésbé, mint A hat varjú, Kaz Brekker örökre belopta magát a szívembe, és éreztem hiányát. Nyikolajba mondjuk az első perctől szerelmes vagyok cserébe, szóval nem maradtam hoppon, hiszen főszereplővé avanzsálódott, a sebhelyes cár lett. Karaktere érettebb, felnőttebb lett, azonban nem veszített abból a csintalanságából, ami őt igazán izgalmassá teszi. Másrészt kicsit megkeseredett, sötétebb és komorabb lett, ám ebből a világ semmit sem észlel, a belső monológiaiból derül ki. Hát, megértem, én sem lennék örök optimista, ha egy árnyszörny lakozna bennem, aki éjszakánként átveszi a hatalmat fölöttem. Örültem annak is, hogy Nyina újabb kalandjait olvashattam. A lány is megváltozott, de ki hibáztatná, hiszen Matthiast megölték, ezzel egy részt belőle is. Azonban a harcot most sem adja fel.
Szerettem a könyvben azt, hogy még mélyebbre áshattunk szeretett szereplőink lelkében, mint korábban, valamint nem csak ebben, de a ravkai hiedelemvilágban és varázstanban is, ősi mítoszok keltek életre a könyv lapjain, olyan izgalmas tanításokkal és csavarokkal, amire nem számítottam. És persze az is felettébb érdekes kérdés, hogy mi történik akkor, ha a cár nyomtalanul eltűnik, hogyan működik tovább az ország – Nyikolajnak természetesen erre is van egy terve, ami most működésbe lép.
Nos, ennél többet nem akarok elárulni a kötetről, szakadj és olvasd el. Nem fogod megbánni. A kötetet azoknak ajánlom, akik olvasták a korábbi darabokat, szerintem önmagában nem állja meg a helyét. Összességében imádtam, régen olvastam ilyen jó fantasyt, nyilván valóan 5/5 csillagot tudok csak adni a kötetre.
Fülszöveg
Nézz szembe a démonoddal – vagy etesd rendesen!
Nyikolaj Lancovnak mindig is volt tehetsége a lehetetlenhez. Senki sem tudja, mit élt át hazája véres polgárháborújában – és jobb is, ha ez így marad. Most, amikor ellenségek gyülekeznek az ország meggyengült határainál, a fiatal cárnak meg kell találnia a módját,hogy feltöltse Ravka kincstárát, új szövetségeket kössön, és felszámolja az egykor nagyszerű grisahadseregre leselkedő fenyegetést.
Ám minden egyes nappal erősebbé válik benne a sötét varázslat, ami azzal fenyeget, hogy elpusztítja mindazt, amit felépített. Egy fiatal szerzetes és egy legendás grisa szélhívó segítségével Nyikolaj elutazik Ravka azon helyeire, ahol a legerősebb mágia él, hogy legyőzze a benne rejlő szörnyű örökséget. Mindent kockára tesz, hogy megmentse az országát és önmagát. Akadnak azonban olyan titkok, amelyeket nem szabad eltemetni – és olyan sebek, amelyeket nem szabad begyógyítani.
Ma egy szuper érdekes misztikus könyvet hoztam el nektek, ami az egyik olyan írónőtől van, akit rengetegen ismerünk és szeretünk. Leigh Bardugo a Grishaverzumban íródott könyveivel lett híres, a Shadow and Bone netflixes sorozat kapcsán pedig mára az is megismerte az írónő nevét, aki eddig nem hallott róla. A Ninth House – A kilencedik ház című kötete egy egészen más műfaj, mint a Grishaverzum történetei, azonban Bardugo hozta a hamisítatlan, lenyűgöző formáját.
A recenziós példányt nagyon köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak!
Fülszöveg
Miért épp ő? Mi a csapda? Galaxy „Alex” Stern a Yale Egyetem legfurcsább elsőévese. Hippi anyja nevelte fel Los Angelesben, a középiskolát sem fejezte be, drogdíler haverok között és alkalmi munkákból élt, húszévesen pedig egy rejtélyes gyilkossági ügy egyetlen túlélője lett. A kórházi ágyán kínálják fel neki a második esélyt, a felvételt a világ egyik legrangosabb egyetemére. De miért neki? És ki mozgatja a szálakat? Alex hamarosan különleges képessége miatt és a titokzatos jótevői megbízásából a Yale titkos társaságainak okkult tevékenységét felügyeli. A tiltott mágia alkalmazása viszont baljósabb és veszélyesebb, mint ahogy azt akár a legparanoiásabb elme is elképzelheti.
FELÉLESZTIK A HOLTAKAT, ÉS NÉHA AZ ÉLŐK A PRÉDÁK…
Kiadta: Könymolyképző, Szeged 2021 568 oldal
A kötet egy trilógia első része, az Alex Stern sorozat kezdő darabja. A könyvsorozat címét a főszereplő lány neve adta, akinek elsőéves küzdelmeit követhetjük végig a Yale Egyetemen. Nem csupán az egyetemi tárgyakkal küzd meg azonban főhősünk, sőt, az csak másodlagos: egy titkos társaság fontos tagja, ő a Kilencedik Ház, a Léthé Dantéja. A kötet alapvetően egy urban fantasy, így tehát nem ér minket nagy meglepetés, amikor megtudjuk, hogy a lány különleges képességgel lett megáldva: látja, érzékeli a szellemeket. Ez egy nagyon különleges adottság, amivel sokan csak akkor rendelkeznek ideiglenesen, ha egy igen mérgező és undorító főzetet isznak. A Léthé tagjai egyébként fontos feladatot látnak el: a Yale egyetem titkos társaságainak felügyeletét. Nyolc ilyen társaság van, aminek rituáléit és biztonságos működését a „kilencedik ház” látja el. A nyolc hát mind valamilyen típusú varázslathoz vannak kötve, például szemfényvesztés, jóslás, nekromancia. Alex ebbe a közegbe csöppen bele – de nem is akárhonnan. Éveken át drogfüggő volt és egy szörnyű tragédia után kapta meg élete nagy lehetőségét, azaz a Yale egyetem ajánlatát, miszerint felveszik az egyetemre ha belép a társaságba.
Bevallom őszintén, én már akkor beleszerettem a könyvbe, amikor a drogos, nehéz múlt került szóba. Minél több sötétség és szenvedés, én annál jobban élvezem – vajon mit árulhat ez el rólam? Mindenesetre maga a kötet nem kínálja fel Alex sötét múltját ezüsttálcán, sőt. Apró kis darabákat kaphatunk meg a múlt eseményeiből. A könyv felütése azonban már sötét és izgalmas: Alex egy súlyos sérüléssel küzd, hetek óta ki sem tette a lábát a Léthé egyik védett házából. Innentől pedig puzzle darabokként tárul elénk előbb a viszonylag távoli, majd a közeli múlt, és elérkezünk a jelenhez is.
“A béke olyan, mint minden nagyon jó az életben: nem tart sokáig. Egy illúzió, amit egy pillanat alatt meg lehet szakítani, és ami ezután örökké elvész. Csak két dolog ad valódi biztonságot: a pénz és a hatalom.”
Én nagyon szeretem ezt a fajta írásmódot, ami bár valamennyire töredezetté teszi magát a történetet, mégis annyira sejtelmes és izgalmas egyszerre. Schwab Viszály című kötete jutott eszembe róla, ahol egy visszaszámlálás élhettünk át a főszereplőkkel. Itt kicsit másról volt szó, mégis hasonló élményt adott, és egyáltalán nem zavart, hogy ugrálunk az időben. Mindig egy-egy szeletét kaptuk meg az eseményeknek, Alex múltjának és aztán jelenének. Megismerkedhetünk Darlingtonnal, aki Alex Léthé-s tanára, egy igazi gentleman. Én nagyon megkedveltem a karakterét, még jobban, mint Alexet, megmondom őszintén. Ő egy kissé túlságosan merev volt nekem, szerintem nem helyeződött elég hangsúly arra, hogy miként próbált érvényesülni egy teljesen más világban, mint amiből eddig jött. Sőt, azt sem teljesen értettem, hogy hogyan úszta meg elvonási tünetek nélkül, ha kora tinédzser kora óta drogozott.
“Akár szegény, akár gazdad, a halálban mindenki egyenlő.”
Voltak némi ellentmondások a könyvben, és néha már-már túl lassan folytak az események, maga a cselekmény nekem viszont nagyon tetszett. Került bele egy nyomozós szál is, Tara brutális meggyilkolása, amibe Alexnek muszáj volt beleütnie az orrát, hiszen biztos volt benne, hogy valamiféle természetfeletti tevékenységhez is köze van. Nagyon tetszett továbbá a lány szellemekkel való kapcsolata, és az az egész titokzatos légkör, ami átlengte az egész könyvet. Maga a stílus szerintem lenyűgöző, engem egyáltalán nem zavartak a részletes leírások – Tolkien forever, jöhet mindenféle leírás dögivel -, hanem inkább csak hozzáadtak az élményhez. Ez az egész titkos társaságos koncepció is megvett engem kilóra, mindegyik házból kaphattunk egy kis ízelítőt a kötet végére. Érdekes rituálékon vehettünk részt, nyomozhattunk Alexel és részt vehetünk vele egy sötét, borongós utazásban a múltjában.
Összességében én ajánlom a kötetet, nekem konkrétan egy mini olvasási válságot okozott, nagyon nehezen kezdtem bele ezután egy másik könyv olvasásába, annyira beszippantott a világa. Végig fenntartotta az érdeklődésem és nagyon várom az új részt. 5/5 csillagot adok a könyvre.
A Prológusos csapattal ismét szuper projektet hoztunk nektek, ahol most az adaptációké a főszerep. A bejegyzésem főszereplője egy olyan kötet, ami ugyan nem került mozivászonra, viszont a könyvsorozat első két része igen. Írtam is egyébként a korábbi részeiről a Percy Jackson és az Olimposziak sorozatnak, amelyeket itt tudsz elolvasni.
A csata a labirintusban című kötet tehát már nem került megfilmesítésre, amit én őszintén szólva nem is bánok. Bevallom, én előbb láttam a filmeket, minthogy olvastam volna a könyvsorozatot, és nem is nagyon tetszettek. Annak ellenére, hogy a főszereplő színész, Logan Lerman már előtte elrabolta a szívemet a The Perks Of Being a Wallflower-ben nyújtott alakításával, de még az ő személye sem tudta jó szintre emelni a szememben a filmeket. Később, amikor megismerkedtem a könyvekkel, akkor döbbentem rá, hogy ez mennyire király valójában és szerettem bele Percy kalandjaiban sokezer más könyvmoly társam nyomdokaiba lépve. Mindenesetre nemrég ismét belevetettem magam Percy kalandjaiba, így gondoltam veletek is megosztom az élményem a negyedik kötetről, ami a sorozat utolsó előtti része. A kötet amellett, hogy felvezeti a nagy finálét rendkívül szórakoztató és teljes mértékben hozza az előzőek által felállított szintet.
A könyvsorozat adaptálását egyébként a filmek nem túl kitörő sikere ellenére sem adták fel, a Disney megvásárolta a jogokat egy sorozat elkészítésére, amit végül a Disney + fog elkészíteni.
A recenziós példányt nagyon köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak! Vásárold meg te is Percy kalandjait ide kattintva!
Fülszöveg
Percy Jackson semmi jót nem várt az iskolai nyílt naptól, de amikor titokzatos halandó ismerőse után két pomponlánydémonnal is találkozik, a dolgok még a vártnál is rosszabbra fordulnak. A sikersorozat negyedik kötetében már a küszöbön áll az olimposziak és a Titán isten közötti háború. Még az eddig biztonságos menedéknek számító Félvér Tábor is sebezhetőnek bizonyul, amikor Kronosz és hadserege megpróbál varázshatárán belülre kerülni. Hogy a támadásnak elejét vegyék, Percy és félisten barátai egy küldetésre indulnak a Labirintusba – a hatalmas, föld alatti világba, ami minden fordulóban újabb vérfagyasztó meglepetést tartogat számukra.
Kiadta: Könyvmolyképző Kiadó, 2020, 344 oldal
Értékelés
A történet ismét egy iskolai kalanddal kezdődik, Percy meglepő módon egy új iskolába szeretne beiratkozni, ami viszont néhány empuszával való találkozásba torkollik. Az előző kötetből megismert halandó lány, Rachel menti meg. Így keveredik bele a tinédzser Percy egy furcsa szerelmi háromszögbe, már amennyire annak lehet nevezni a kamaszok dolgait, hiszen valójában semmi sem történik közöttük. Annabeth azonban rendkívül féltékeny lesz innentől kezdve. Hőseink a Félvér Táborba tartanak, ahol Percy legjobb barátját, Grovert épp a Pán Tanács szeretné megvonni kutatási engedélyétől a Nagy Pán keresésére. A faun erre tette fel egész életét. Végül kap még egy esélyt.
Percy és barátai újabb küldetésre indulnak, ezúttal Daidalosz labirintusába. A hely elvarázsolt és megátkozott, egy útvesztő tele halálos csapdákkal. A táborban azonban van egy bejárata ennek a veszélyes labirintusnak, sőt, gyakorlatilag bárhova el lehet jutni benne viszonylag gyorsan. Luke terve ezen a résen keresztül megtámadni a Félvér Tábort, amit persze hőseink meg szeretnének akadályozni. Sőt, mit több, arra jutnak, hogy a Nagy Pán is a labirintusban van, így nem csak Ariadné fonalának megszerzése – ami a labirintusban való tájékozódást segíti – motiválja őket, hogy a veszedelmes útvesztőbe induljanak kalandokra. Izgalmasan hangzik? Az is volt!
A könyv teljes mértékben hozta az eddigiek szintjét. Nagyon tetszett magának a labirintusnak a felépítése, a kisebb-nagyobb feladatok, és az, hogy a főszereplőink egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Már az előző kötetben is éreztem, hogy haladnak előre a felnőtté válás útján, itt pedig ismét egy szintet léptünk. Számos új mitológiai szereplővel is megismerkedhettünk, valamint egyre többet megtudhattunk más karakterekről is – például Clarisse gyengéd oldalát is megmutatta nekünk. Örültem, hogy Nico is nagy szerepet kapott a könyvben, megkedveltem a nehéz sorsú kissrácot. Percy és Annabeth kapcsolata is egyre inkább kezd igazi tinédzser szerelemre hasonlítani – aminek ujjongó kislány módjára örültem.
Összességében azt gondolom, hogy ez a kötet méltó felvezetése volt az ötödik és egyben utolsónak. Kicsit kevesebb epikus harc volt a történetben, mint elődjeiben, viszont így is volt izgalmakban részünk bőven, mindemellett humorban sem volt hiány. Őszintén elvarázsol ez a mitikus világ, amit Riordan teremtett, és azt gondolom, hogy minden gyerek kezébe kéne nyomni az egész sorozatot. Annyira magával ragadott a negyedik rész, hogy egyből muszáj volt bele is kezdenem az ötödikbe. Bevallom, ezt még egyik korábbi kötet sem váltotta ki magából nálam, imádtam őket, de pont elég volt egy-egy Percy adag. Most viszont két nap alatt kiolvastam mindkettőt. Azt gondolom, hogy ez a rész lett a kedvencem, kedvelem, ha van egy igazi, ízig-vérig főgonosz a kötetekben, és itt Luke teljes mértékben előlépett azzá. 5/5 csillagot adok a kötetre, sőt, az egész sorozatra szemrebbenés nélkül.
Elvitte a víz projektet csapatunk a Prológussal, hiszen itt a nyár – azaz nemhogy itt van, már a közepében járunk-, mindenki a parton hűsöl, és biztosan elmélkedve bámulta már mindegyikőnk a hullámokat egyszer-egyszer. Most mi is azt csináltuk, és kanyarítottunk is köré egy tematikus hetet, ahol szokás szerint a témával kapcsolatos értékelések és különféle extra tartalmak szórakoztatnak titeket. A hét első értékelését hoztam most el nektek, ami nem másról íródott, mint egy ízig-vérig vizes történetről, a Triton című könyvről.
A recenziós példányt nagyon köszönöm a Maxim Könyvkiadónak!
Fülszöveg:
Maxim, 2015 272 oldal
Emma éppen most jött rá, hogy édesanyja egy réges régen eltűnt Poszeidón hercegnő, és az a tény megrengeti identitását. Félvérként az emberi világban különcnek és bogarasnak tartják, a Szirének között pedig utálat tárgya, ugyanis törvényeik szerint a félvérek által megérdemelt sors a halál. Ha még ez nem lenne elég gond, édesanyja feltűnése a Szirének világában egymás ellen fordítja a két királyságot, Poszeidónt és Tritont. Vajon Emmának most mit kellene tennie? Teljesítse Galen kérését, azaz legyen biztonságban és reménykedjen a legjobbakban? Avagy érdemes lenne felvállalnia önmaga felfedésének kockázatát- és az ajándékáét-, olyan emberek életét mentve meg így, akiket sosem ismert?
A BEJEGYZÉS SPOILEREKET TARTALMAZ A KÖTET ELSŐ RÉSZÉRE NÉZVE! AMENNYIBEN MÉG NEM OLVASTAD A POSZEIDÓNT, HÁTRAARCOT JAVASLOK!
A trilógia első kötetét is értékeltem nektek, még tavaly nyáron, ITT olvashatjátok el, mit gondoltam a Poszeidónról. Akkoriban eléggé ambivalens érzéseket keltett bennem a könyvsorozat első része, és ez a második kötetre is igaz.
Ott vesszük fel a történet fonalát, ahol az első kötetben abbahagytuk: hatalmas meglepetésként derül fény főszereplőnk, Emma szüleinek kilétére. Emma édesanyja ugyanis nem más, mint a rég halottnak hitt Poszeidón-házi hercegnő, Nália. Hoppá, mekkora fordulat, mi? Azért gondoltam én, már az első részben is, hogy csak nem fogják Emmát odaadni Galén bátyjának, Gromnak. Persze közben szerencsétlen királyunk (Grom) megházasodott, elvette a csaló, kamu poszeidón-tehetséggel rendelkező Pakiát, szóval mégsem dúlhat a love hőseink között maradéktalanul. A történet tulajdonképpen ezeket a kérdéseket járja körül, azaz azt, hogy Galén és Emma gondtalanul egymáséi lehessenek, ugyanez Grom és Nália esetében.
“Minél tovább bámulom a helyiség fröcskölt mennyezetét, annál inkább rafinált mozaikra emlékeztet: Egyetlen, fehér felületén tetőbeázások sárga karikái teszik érdekesebbé, a motelszoba előtt álló autóról visszaverődő fény világos, absztrakt mintát rajzol rá. Próbálok címet találni ennek a gondolatébresztő képnek, és a >>Megdicsőült rücskösség << mellett döntök.”
Ez még akár izgalmas is lehetne, hiszen alapvetően akkora meglepetésül szolgált a szirének számára Nália random előbukkanása, hogy a népesség fele el se hitte, hogy ő az – hiszen időközben kék lett a szeme a sok szárazföldi évtől és emberként éléstől. Ennek köszönhetően összehívnak egy tanácsot, és tárgyalás során döntenek arról, Nália az-e, akinek valóban mondja magát. Jágen, Pakia apja azonban nem könnyíti meg a döntést, azaz igazából minden létező helyen keresztbe tesz a Poszeidón és Triton-ház nemeseinek. Kezdjük azzal, hogy hatalomra éhezve beetetett mindenkit azzal, hogy lánya Poszeidón tehetségével rendelkezik – persze azzal Emma rendelkezik, ami anyja kilétéből adódóan már nem is olyan nagy meglepetés -, így Gromot átverve összepárosították őket, tehát királynőt csinált a lányából. Plusz megfűzte a szirének jó részét, akik hűségesneknek csúfolva minden szavát isszák a demagóg Jágennek. Akinek a nagy-gonosz alakja mégsem sikerült olyan erőteljesen gonoszra, mint az írónő tervezte. Persze, nem szép amit tesz, de tulajdonképpen a szirének törvényeire vonatkozóan nem egy olyan kérdést vet fel, amit még Galén is elismer magában, hogy jogos. Az eszközei ugyan piszkosak, de a társadalmi fejlődés útja mindig ármánnyal és vetélkedéssel van kikövezve – úgy látszik, ez a szirének esetében is így van.
“Itt abbahagyjuk a beszélgetést. Talán azért, mert eljutottam az észbontó információfelvételi küszöbértékemig. Talán azért, mert anyu eljutott az érzékennyé válás küszöbértékéig. Bármi is az ok, szemlátomást egyazon pillanatban eszmélünk rá, hogy ténylegesen összetartozunk, és most minden olyan nehézkes, mint régen.”
A kötet jó része tehát a tárgyalásról szól, és a háttérben zajló eseményekről. Emma pedig csúnyán be lett lökve a mély vízbe – csak hogy találó vizes hasonlattal éljek -, hiszen kiderült ugyebár, hogy édesanyja Poszeidón hercegnő, aki egy rövidke autósüldözés és bujkálás után le is falcolt szirénkedni, Emma meg ottmaradt Rainával és Rachellel élni tovább zavartalan emberi életét. Na persze. Ki lenne képes erre? Persze, hogy ő sem bírja tétlen várakozással tölteni az idejét…
Szóval, az események… Hát, mondhatni sok minden nem történt, nem egy izgalmakkal teli könyvet foghat a kezében, aki a Tritont forgatja. Azonban mégis nagyon élvezetes volt olvasni, hiszen az írónő stílusa nem engedi, hogy letedd a könyvet. Mint említettem, nagy és eget rengető dolgok egészen a kötet háromnegyedéig nem történnek, de ettől még rendkívül olvasmányos, és csak visz magával az ár, még ha az áradás picike is. Meg azért olyan várakozással teli az egész, eszi a penész az embert, hogy mi sül ki a tárgyalás végén, hiszen egy-egy adott pillanatban a Poszeidón-Triton ház látszik győztesnek, aztán pedig Jágen. A kötet végén pedig végül megkaptam, az áhított izgalmas eseményeimet is, egy tragédiával árnyékolva.
Alapvetően azt mondhatnám, hogy megint csak kettős élménnyel “távoztam” a könyv elolvasása után. Hiszen tényleg nagyon olvasmányos, a stílus egyszerű, de nagyszerű, Emma karaktere pedig számomra nagyon is kedvelhető. Hiszen ő csak egy fiatal lány, aki a felnőttkor küszöbén olyan hihetetlen akadályok elé néz, aminek töredékétől sokunk feladná a harcot. Ő mégis küzd, és minden hiszti és szenvedés ellenére amikor kell, eléggé odateszi magát. Galén ugyanolyan álompasi maradt a második részben, mint az elsőben, talán annyi karakterfejlődés figyelhető meg nála, hogy kicsit lazábban értelmezi a szirén törvényeket, és bátyjával való kapcsolatát is átértékeli.
Már az első rész értékelésénél is említettem, de most is szeretném hangsúlyozni, hiszen megint nagyon zavart: a történetet kettős szemszögből olvashatjuk, Galén és Emma “szemüvegén” keresztül. Emma része azonban E/1-ben, míg Galéné E/3-ban íródott. Kérdem én, újra: MIÉRT? Egyszerűen rontott a történet koherenciáján, hogy nemcsak a szemszög változott, de a nézőpont is. Személy szerint jobbnak láttam volna E/1-ben írni az egész történetet, de azt hiszem, a trilógia harmadik részére el kell engednem mindezt…
A szereplőkről még egy kicsit: tulajdonképpen két új szereplővel ismerkedhetünk meg, Grommal, a Triton királlyal, és Emma nagypapájával, Antonisszal. Régi-új szereplőként Náliát üdvözölhetjük. Hangsúlyos szerepet kap a kötetben ismét Tóráf és Raina, valamint Galén emberi “anyukája”, Rachel is. Az újabb szereplőket egyébként kedveltem, de akit a legjobban bírtam itt is az Rachel, a volt maffiózó, akinek vaj szíve van, de mégis egy fenegyerek. Bármit két perc alatt elintéz és semmin sem lepődik meg. Karaktere ugyan nem valami kidolgozott – bár ez azt hiszem mindenkire igaz, talán Emmán kívül -, mégis nagyon szórakoztató.
Összességében azt gondolom, ez egy könnyed kis nyári YA olvasmány, amit az ember egy fél délután alatt ledarál és követeli a folytatást. A történet nem túl izgalmas, mégis kellőképpen fenntartja az érdeklődést, mert szerethetőek a karakterek és az írónő stílusa sem hagyja letenni a könyvet. Összefoglalva: semmi extra, de szórakoztató és maga a szirén-világ kedvelhető és valamelyest egyedi. 5/4 csillagot adok a kötetnek, és ugyan nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet a könyv, mégis kíváncsian várom a folytatást.
Itt a mai második bejegyzésem, ami szintén a Prológus TBR csökkentő hete keretein belül született meg, de ez végre valóban csökkenti is a TBR listámat, nem csak növeli. Az utóbbi pár hétben végre több időm volt olvasni, így egy majdnem 900 oldalas kötetet is sikerült kivégeznem, A bronzlovast. Elég vegyes érzelmeket váltott ki belőlem, összességében nem is tudom eldönteni, szerettem-e vagy sem. Érdekes olvasmány volt, az viszont biztos.
Fülszöveg:
Könyvmolyképző, 2017 872 oldal
Leningrád, 1941. A fehér éjszakák fényében még látni a város egykori nagyságát, a palotákat és sugárutakat, egy letűnt kor meséjét, abból az időből, amikor Leningrádot még Szentpétervárnak hívták.
A két lánytestvér, Tatjána és Dása egy ágyon osztoznak és egy szobában laknak bátyjukkal és szüleikkel.
Kemény és nélkülözésekkel teli életük megszokott rendje semmivé lesz, amikor 1941. június 22-én Hitler megtámadja Oroszországot. A Metanov család és Tatjána számára az élet már sosem lesz olyan, mint volt. Egy ragyogó nyári napon Tatjána megismerkedik egy Alexander nevű jóképű katonatiszttel.
A család rengeteg szenvedésen megy keresztül, ahogy Hitler seregei közelednek Leningrád felé, és az orosz tél is lassan beköszönt. Az ostromlott városban, a bombázások közepette Tatjána és Alexander elkerülhetetlenül sodródnak egymás felé, de szerelmük szétszakíthatja Tatjána családját és a kapcsolatuk mélyén lappangó titok bárki életére veszélyes lehet, aki csak tudomást szerez róla.
A bejegyzés spoileres!
Nagyon nehéz ilyen hosszú könyvekről értékelést írni, mindegyik nagyobb fejezetről (azaz könyvről) külön bejegyzés születhetne, és a véleményem is eléggé eltér, volt amelyik nagyon tetszett, de olyan részek is voltak, amiket legszívesebben átlapoztam volna, annyira untatott. A kötet Tatjána Metanova, fiatal orosz lány életét mutatja be, azaz fiatalságának pár évét, 16 éves korának végétől. A lány tipikus szovjet életet él, a Kirov gyárban dolgozik, szüleivel és két testvérével, illetve nagyszüleivel megosztott két szobában, Leningrádban. Mai szemmel szegénynek tarthatnánk őket, hiszen sokan nyomorognak kis helyen, ráadásul úgynevezett lakóközösségben, de mégis, a könyv során rájövünk mennyi mindenük is volt a történet elején. Ehhez az is hozzátartozik, hogy akkoriban ez volt az általános életmód a szovjet városokban. Mindenesetre a téma érdekes, ugyanis a 2. világháború első napjától követhetjük figyelemmel az eseményeket. Alapvetően tehát egy történelmi könyvről van szó, ami egy szívfacsaró szerelmi szálon keresztül mutatja be a Szovjetunió és a háború borzalmait. Tatjána ugyanis véletlenül belefut az utcán egy katonába, Alexanderbe, és első látásra beleszeret. Ez pedig teljes mértékben felbolygatja az életét, mindent, amit eddig gondolt vagy tett. Nem igazán kedvelem az ilyen első látásra szerelem dolgokat, de meg kell hagyni, illett a történetbe.
A történet maga több részre bontható, mint már említettem. Az első rész tulajdonképpen azzal foglalkozik, mennyire nehéz úgy szeretni valakit, hogy mindennap látod, és tudod, sosem lehet a tiéd, pedig ő is utánad vágyakozik. A szerelmük gátja pedig nem más, mint egy másik nagyon fontos ember, Tatjána nővére. Tatjána sokáig küzd saját maga és az érzései ellen, Alexander ellen, ugyanis nem akarja elárulni Dását, a nővérét, aki a katonával jár, és teljesen belé van zúgva. Dása teljesen vak, nem látja az árulkodó jeleket sem, holott Alexander sem tudja visszafogni magát olyan tökéletesen, és teljesen nyilvánvaló, mit érez a lány iránt, illetve fordítva. Tatjána nagyon szenved és küzd, de szerintem buta döntéseket hozott, és már eléggé idegesített, főleg, hogy el volt húzva ez a szál, mint a rétestészta. Tudom, hogy ez egy több könyvből álló sorozat, és ez a bevezető kötet mondhatni, de egyszerűen kár volt ennyi oldalt erre pazarolni. Nyilván a bonyodalmak a könyv szerves részei, de már tényleg nagyon untam a végére, és idióta fruskának tituláltam szegény Tányát. Dása meg aztán főleg halálra idegesített, de egyébként a lányok szüleit sem kedveltem.
Mindeközben beköszönt a tél, és a németek blokád alá vonják Leningrádot. Az ezt taglaló fejezet volt a kedvencem az egész kötetből, és bár még mindig tartott az Alexander-Dása-Tatjána szenvedés, de nagyon szemléletesen volt bemutatva az egész háború. Alapvetően mindig érdeklődtem a történelem iránt, a háború nem tartozik ugyan a kedvenc témáim közé, de mindig örvendek, ha valamilyen jó alkotást olvasok / nézek róla. Így volt ez esetben is. Brutális volt végigolvasni az éhező Leningrád haldoklását, mert tudtam, hogy ez tényleg valahogy így nézhetett ki. Több helyen majdnem elsírtam magam, hiszen a család lassacskán feladja a küzdelmet, tagjai egyszerűen nem bírják tovább. Szinte ott voltam Tányával a bombázások alatt, akkor, amikor mínusz 20 fokban sétált a fejadagjaikért a boltba, ami pedig egy gyereknek sem lett volna elég egy napra, nem hogy egy egész családnak. Fekete kenyér kartonpapírból, üres „leves”, zab. Annyira szerencsésnek érzem magam, hogy sosem kellett megtapasztalnom az éhezést, a háborút, és mérhetetlen szomorúsággal gondolok azokra, akiknek kellett, vagy jelenleg is kell. Ez a rész volt a kedvencem, mert érzelmek sötét, de széles skáláját tudta kiváltani belőlem. Végig nagyon drukkoltam, hogy élje túl a család, szívszaggató volt végignézni pusztulásukat. És azt, mit vált ki a szenvedés és a halál az emberekből, hogyan vesztik el összes reményüket, milyen az, amikor valaki előtted esik össze az utcán, vagy amikor annyi a halott a városban, hogy a temető bejáratát már eltorlaszolják a uullak, de eltemetni nem lehet oket, mert fagyott a föld… Borzalmas, és valós leírását kaphattuk meg egy blokád alá vett városnak az orosz télben.
Tatjána közben felnőtt lett. Megedzették a történtek, hiszen annyira elszánt lány volt, hogy egyedül indult bátyja keresésére, több száz kilóméterre az otthonától. Saját önszántából ment a frontra, mert tudta, szülei ikerbátyját sokkal jobban szerették, mint őt, és haza akarta hozni a táborból, amelybe a háború kezdetén elküldték őt. Rendkívüli veszélyeknek tette ki magát a lány, és ez volt az első bizonyítéka annak, hogy nem egy szerencsétlen naiv fruska. Innentől pedig Alexanderrel a kapcsolatuk bizonyos események következtében megváltozott, (aki persze szaladt utána megmenteni) bár ment a huza-vona továbbra is. Ez még az éhezés és a tél előtt volt, de már akkor kaphattunk belőle ízelítőt, mire képes Tánya a szeretteiért. Tatjána egyébként alapvetően eléggé alárendelt személyiség, mindenkit kiszolgál, végtelenül kedves és megalázkodó, kábé Alexander ellentéte. A lány minden erejét bizonyítja ennek ellenére azzal, hogy túléli a háborút, illetve a blokádot, éhezést, meg gyakorlatilag mindent.
Ezután olvashatunk arról, hogyan sikerült kiszöknie a lánynak a városból, és hogyan éli életét egy kis, eldugott faluban, jó messze a háborútól. Innentől a könyv elvesztett engem, teljesen felesleges drámák történtek folyamatosan, Alexander ugyanis megjelenik a faluban, és magának akarja a lányt. Eddig mindenki előtt titkolták kapcsolatukat, hiszen Alex Dása jegyese volt. Leegyszerűsítve annyi történt, hogy Tánya minden erejével védeni akarta nővérét, azt akarta, hogy a férfi mindent tegyen meg, hogy ne derüljön ki egymás iránt érzett szerelmük. Erre Alexander megkérte Dása kezét, Tatjána meg bedurcizott. Nagyon. Nevetséges volt az egész szituáció, egyszerűen hihetetlennek gondolom, hogy ilyen hülyeségeket emberek képesek megtenni. Persze, védi a testvérét meg ilyesmik, de miután szerencsétlen meghalt, még képes tovább folytatni a színjátékot. Teljesen felesleges volt az egész hülyeség, kábé 500 oldalt megspórolhattunk volna, ha nem lett volna a kis szerelmespár egy idióta, de főleg a lány. Alexander az elejétől fel akarta vállalni a dolgot, és képtelen vagyok felfogni, milyen ésszerű indok vezérelte Tányát ennek ellenkezőjére, még akkor is, ha erről olvastam legalább 300 oldalon keresztül. Na, de azért nem a könyv végéig kellett várni, hogy végre egymásra találjanak! Utána viszont gyakorlatilag erotikus regénnyé változott az egész, nagyon sokáig szinte kizárólag arról olvashattunk, hogyan és mennyiszer gyakorolják hőseink a Káma Szutrát. Persze, kell a romantika, hiszen történelmi romantikus kötetről beszélünk, de egyszerre nagyon sok testiség és szexualitás zúdul ránk, érzésem szerint indokolatlanul. Nagyon elegem volt már az egész könyvből, mikor itt tartottam, legszívesebben végig sem olvastam volna. De mégis végigküzdöttem magam rajta, és összességében azt hiszem, hogy megérte, mert a vége jól össze lett rakva.
A történet befejezése és az utolsó részek megint elnyerték a tetszésemet, végre nem indokolatlan és saját maguk által kreált idióta dolgokon kellett keresztülmenniük, hanem a szovjet valóság és a háború sújtott le rájuk. Nagyon sajnáltam őket, illetve utáltam azt az embert, aki megkeserítette az egész életüket – ha épp nem ők maguk voltak azok – Dimitrijt. Az elején még sajnáltam is, amiért hiába próbálkozik Tányánál, mert tisztességes embernek tűnt, de ennek az ellenkezője bizonyosodott be róla.
A szereplőket alapvetően majdnem mind egy szálig le tudtam volna ütni legalább egyszer a könyv olvasása során, talán Alexandert mondanám kedvencemnek, aki végig a racionalitás talaján tudott maradni, csak Tányához fűződő érzelmei kavartak be a gondolkodásába.
Összességében szerettem a könyv háborúról és szovjet valóságról szóló részeit, azaz azokat, amikben e témák voltak a hangsúlyosak; a romantikus szappanoperákra hajazó vonallal viszont nem vagyok kibékülve. Az sem tetszett, hogy nagyon elhúzta a dolgokat az írónő, és bár a könyv stílusa olvasmányos és elég gyorsan haladtam vele terjedelme ellenére, mégis voltak részek, amiket egy az egyben kihagytam volna legszívesebben. A hossza miatt továbbá már a felére nem emlékszem a könyvnek, mert egyszerűen felesleges szakaszoknak ítélte az agyam őket, és nem nagyon ment az elraktározásuk.
Azoknak tudom ajánlani a könyvet, akik a lassan kibontakozó szerelmi történeteket szeretik, sok-sok bonyodalommal és szenvedéssel, majd szenvedéllyel. A háborús vonal elolvasásához azonban gyomor és érdeklődés is kell, tehát akkor olvasd, ha szereted az ilyesmit. Én rendkívül ambivalensen állok az egész előtt, és bár voltak részei, amiket nagyon szerettem, újra semmiképp sem olvasnám, ahogy a folytatást sem. 5/3 csillagot adok rá összességében.
Fülszöveg:
Minutes to midnight 