Halihó!
Még mindig javában tombol a nyár, egymillió fokban szenvedhetünk napok óta. Ezt az időt hol máshol lehetne kibírni, mint a strandon: így a Prológussal egy projektet kerítettünk a strandolós könyvek köré. A most értékelt kötet is egy igazi nyári olvasmány – persze máskor is aktuális lehet, de témáját tekintve azt gondolom, a perzselő hőség a legideálisabb olvasási időpont. A mostani kötet a múlt héten értékelt könyv, a Triton folytatása, Anna Banks tollából, ez pedig a Neptun.
A recenziós példányt nagyon köszönöm a Maxim Könyvkiadónak!
Fülszöveg:
A félig ember, félig szirén Emmának és szirén szerelmének, Galennek együtt töltött időre lenne szükségük. Egyedül, csak ők. Messze Poszeidón és Triton királyságától. Emma nagyapja, a Poszeidón király azt javasolja nekik, látogassanak egy Neptune nevű kisvárosba.
Neptune otthont ad mind sziréneknek, mind félvéreknek, hozzájuk hasonlóknak. Azonban sem Emma, sem Galen nem számított arra, hogy nekik kell békét teremteni az óceáni, a földlakó és az édesvízi szirének között. Arra sem készültek fel, hogy találkoznak a csábos félvérrel, Reeddel, aki nem igazán palástolja érzéseit Emma iránt. Amire pedig végképp nem számítottak, az egy hatalmi harcba való belecsöppenés, amivel nemcsak szerelmük, hanem óceáni királyságaik is veszélybe kerülnek.
A BEJEGYZÉS SPOILERES A TRILÓGIA ELSŐ KÉT RÉSZÉRE NÉZVE! HA NEM OLVASTAD MÉG ŐKET, SAJÁT FELELŐSSÉGRE OLVASD A BEJEGYZÉST!
Ajaj. Ez a szó hagyta el a számat, amikor az utolsó oldalára értem a könyvnek. Hűha. Ez volt a második szó. Miért? Ez pedig az, ami végig munkált bennem. Ugyanis ez a könyv egy nagy AJAJ, HŰHA és MIÉRT volt. Hogy MIÉRT is?
Ugyanis a Szirénia öröksége trilógia alapvetően egy egészen jól összerakott ifjúsági, sellős (oké, szirénes) sorozatocska szerintem. Voltak benne egészen egyedi gondolatok, elemek, izgalmas jelenetek, szellemes és igazi szereplők, meglepetések, kiszámíthatatlan cselekmény és minden, ami egy jó romantikus történethez kell. Persze klisék, néhány logikai gikszer, kiszámítható mozzanatok és idegesítő szereplők vagy megmozdulások is becsúsztak, ezért gondoltam azt végig, hogy ez egy átlagos, egészen élvezhető sorozat. A végére nem is tudom, mit gondoljak róla, azaz az utolsó rész egy hatalmas kérdőjel a fejemben.
Mielőtt nekiálltam volna az olvasásnak, még nagyon friss volt a második kötet élménye – egyébként az elsőről ITT, a másodikról ITT írtam -, és nagy lelkesedéssel ugrottam be a habok közé Galénnal és Emmával, főleg a második rész mondhatni sorsdöntő eseményei után. Na, hát a harmadik rész teljesen más tészta volt.
Emma és Galén már a Triton végén tervezgették, hogy elutaznak a szárazföldre egy kis időre, mindenféle óceáni balhétól távol, kettesben, nagy romantikázásokban. Hát ebből az lett, hogy Anonisz, Emma nagyapja, a Poszedión király úgy döntött, ad egy kis kéretlen utazási tippet: menjetek a világ vége után kettővel egy kisvárosba, higgyétek el, jó lesz.
Nem lett.
” – Mindig van kéznél egy kis szusi – mondja Galénnak. – Tudom, hogy a legtöbb szirén utálja az édességet. Apukám sem kivétel.
– Köszönöm, nem kérek – feleli Galén, bár szerintem egy robot hangja is udvariasabb ennél.”
Emma és Galén ugyanis egy olyan kisvárosra bukkantak “véletlenül”, ahol évszázadok óta félvérek és szirének, valamint emberek élnek egymással tökéletes békességben, sőt, harmóniában és teljes titokban. Azaz az óceániak semmit sem tudtak ezidáig létezéséről a városnak, ami nem más, mint Neptun. Hú, de izgalmas! Gondoltam én. Aztán jött az első meglepi: a város fele Poszeidón leszármazottja, szóval rendelkezik a tehetséggel is. Mi az isten? Eddig úgy volt, hogy ez csak szükséghelyzetben jön elő, amikor muszáj, és amúgy is ritka, mint a fehér holló. Kedves írónő, ezt most vagy az én csökevényes agyam nem fogta fel, vagy te nézted be. Mindegy, lépjünk tovább.
Tehát van egy város egy rakás szirénnel meg félszirénnel, ide betoppan a szabálymániás – bár kissé fellazult- Galén, és Emma, aki meg aztán ennél jobban sehol sem érezhetné magát, hiszen itt nem kívülálló és idegen, nem valami furcsa lény, hanem pont olyan, mint a többiek. Ezt használja ki a kötet újabb főszereplője, Reed, aki elvezeti őket a városba. Reed egy félvér szirén, Rédernek, a város vezetőjének fia. És persze az első perctől kezdve Emmára van izgulva, mert a városban nincsen más félvér fiatal csaj. Csak nem egy szerelmi háromszöget szimatolok? De bizony! Nyertetek. Reed megpróbálja elcsábítani Emmát, aki persze halálosan és végzetesen Galén szerelme, de mégis megbotlik. Na ne már. Sosem volt még ilyen egyetlen könyvben sem… Jó, azért Galén féltékenykedésén egy darabig egészen jól szórakoztam, amit az alábbi idézet is alátámaszt:
“Először az jutott eszébe, hogy hirtelen fékez a terepjáróval, amitől Reed kirepül a szélvédőn, és összeroncsolt, véres holtteste elterül előttük a kavicsos úton. Azután megjelent fantáziájában, amint öklével megszabadítja Reedet az összes fogától, ezáltal létrehozza a gondtalan mosoly saját verzióját. Hogy azt az ábrándképet már ne is említsük, amelyben akkora ütést mér Reed gyomorszájára, hogy a fiú kiadja magából a csokoládéforgácsos linzer esetleg megrágatlanul felejtett maradványai.”
Talán az eddigi cinikus hangnemből is érződött, menyire nem értettem, mi folyik itt Gyöngyösön. A városka létezése és múltja ennek ellenére is nagyon érdekes, szerettem megismerni a poszeidóni vonalat is, hiszen eddig a szirénekről szinte mindent Galénen keresztül tudhattunk meg, ami egyfajta szűrőt is ad tritoni szemszögből. Szóval maga a város ötlete és létezése, felépítése nagyon tetszett. Az azonban nagyon nem, hogy Emma és Galén a kötet elején összebalhéztak, Galén lelépett, elkapták és végig fogságban sínylődött, közben a lányka meg Reedel randizgatott és bejárta a várost, meg hisztizett. Mert ennyi történt, csúnya hisztik tömkelege és szenvedés. Közben szerencsétlen Galént félholtra verte meg kínozta egy pszichopata… Szóval közös jelenetek nulla. Pedig én nagyon kedveltem a kis romantikus pillanataikat,a bennem élő tinilány sorra éljenzett az eddigi kötetek során, most viszont idegesített, hogy Emma meg Reed kábé végig flörtölgettek, még akkor is, ha Emma végig azt mondogatta, hogy “ez nem egy randi” “én nem flörtölök vele csak ő akar velem kikezdeni”…
” – Na, gyere, hercegnőm! – nevet. Megpróbál átfogni a karjával, de elsiklom előle. Nem veszi zokon. – Kapjuk el a csónakot, mielőtt elsodródik tőlünk!
Ekkor fedezem föl, hogy vízből csónakba szállni körülbelül olyan, mintha szájjal próbálnék halat fogni. Reménytelen.”
Raína is Tóráf is nagyon hiányzott nekem a könyvből. Bár én kedveltem Reedet, Tóráf volt a legnagyobb kedvencem az összes kötetből, nagyon bírtam ahogy ugratják egymást Galénnal, meg úgy alapból is jól kitalált figura Tóráf. Ezzel szemben most csak a végére jelent meg ő, és a többi régi szereplő. Oké, kettesben ment utazni Galén és Emma, de akkor is. Tóráfról egy külön könyvet is elolvasnék, de komolyan, nemhogy három oldallal beérjem…
” Csak azt tudom, hogy a gyomromat komoly hányinger szorongatja, és jobb híján Reed öle tűnik a legalkalmasabb célterületnek. Ha magam elé okádok, esetleg Réderre hulla z áldás. Azonkívül még sosem láttam Reedet feszengeni.
Talán épp az kell hozzá, hogy beterítsem osztrigával az ölét. Jó muri lesz.
Az ám, a gyomrom már föl is fordul. Mindjárt kidobom a taccsot, három… kettő… egy…”
Amúgy sem volt túl koherens az egész sztori. Folyton csak pislogtam, hogy mi van most? Emma nem is gondolt arra jódarabig, hogy Galén nem csak úgy lelépett, hiszen napokig elérhetetlen volt. Fura volt ez a Galénos kínzós téma is, valahogy nem illett bele a kötetbe ez a kegyetlenség… Meg nem is volt valami élethű. Nem teljesen tudom, Galén honnan is tudott ennyire jól túszkodni, hiszen szinte mindvégig hideg fejjel gondolkodott és elég jól kezelte a helyzetet, holott ő egy triton hercegecske, nem hiszem, hogy valaha is lett volna hasonló szituban… Rachel a maffia múltjával valószínűleg mindenre kiképezte, de nekem akkor is nagyon fura volt az egész sztori.
Szóval azt hiszem az utolsó könyv összefoglalva: fura. Nagyon jó részei is voltak, mint például amikor Réder felelevenítette a város múltját, vagy amikor kibújt a szög a zsákból, és megtudtuk, hogy Emmát egyfajta kibékítő emberkének szánják az óceániak és neptuniak között. A történet lezárása, az Epilógus is jól sikerült, nem hagyta lezáratlanul a történetet és a romantikus énem is megkapta a maga kis happy endjét. Még a három kötetet átszelő Jágen-es összeesküvéses vonal is befejezést és végső magyarázatot nyert, mégsem vagyok elégedett. Összecsapottnak érződött a kötet, valahogy úgy, hogy mindent bele akart csempészni az írónő a kötetbe, ami valamilyen módon kimaradt az első kettőből, de nem sikerült neki úgy, ahogy kellett volna.
” – Melyik részét nem értetted abból, hogy a nagypapa küldött ide?
– Több, mint kétszáz éves, Emma. És az agya is annyi. Használd a józan eszedet!
Ha a telefonnak lenne bele, mostanára kinyomtam volna. Lazítok a fogásomon, és igyekszem fegyelmezni a hangomat.”
Minden negatívummal együtt is megjegyezném, hogy az írónő stílusa nagyon tetszett. Emma kis megjegyzései saját magának most is szellemesek és igaziak voltak, valamint nagyon olvasmányos volt az egész és könnyen végigszáguld a köteten az ember. Sajnálom azonban, hogy ilyen felemás lezárást kaptunk, mert bár amúgy sem lett nagy kedvencem az első két kötet, reménykedtem, hogy a befejező részre esetleg azzá válhat, vagy az eddigi kételyeim feloszlatja, de sajnos ennek az ellenkezője történt.
Összességében mégis azt gondolom, a könyv és a trilógia egy olvasást mindenképp megér, hiszen egy könnyed, romantikus ifjúsági olvasmány, mégis sokszor izgalmas, fordulatos, az írásmód pedig nagyon magával tud ragadni. A trilógiát összességében 4 csillagra, ezt a könyvet pedig 3,5-re értékelem.
A sötétség nem hal meg soha.
Minutes to midnight 