Meglepi: nem egy fantasy könyvvel álltam ide elétek. John Scalzi ugyanis a sci-fi írásairól lett ismert, és nem véletlenül, utánozhatatlan stílusban alkot. Legutóbbi kötetét, az Állati gonoszt tavaly ősszel jelentette meg, és az Agave Könyvek volt olyan rendes, hogy a rendelkezésemre bocsátott egy példányt.
A recenziós kötetért hálás köszönet illeti az Agave Könyveket!
A Prológussal a héten fantasy és sci-fi irodalomba ássuk bele magunkat, ennek keretében született ez a bejegyzés is, és még csomó izgi tartalom, katt ide, és lesd meg a honlapunkat!
Az Állati gonosz című kötet röviden összefoglalva egy humoros, izgalmas regény, ami nem akar többnek látszani, mint ami: szórakoztató irodalom.
Értékelés
A kötet főszereplője Charlie, aki nem éppen a világ legsikeresebb embere. Helyettesítő tanárként dolgozik, feleségétől elvált, szülei meghaltak, ő pedig az apja házában él, amit a testvérei megpróbálnak eladni a feje felől. Utolsó mentsvárként úgy dönt, megveszi a helyi pubot, ám ehhez is tőke szükséges. A bankban természetesen nem igazán kap jó híreket. Hazaérkezvén ráadásul egy idegen nő várja… De talán fordul a szerencséje? Kiderül, hogy nagybátyja elhalálozott, és neki annyi a dolga, hogy elmenjen a temetésére, és így szert tehet parkolóházakból származó vagyonára.
Csakhogy a temetésen nem várt események zajlanak: rendkívül furcsa emberek jönnek el, látszólag mindenki utálta a nagybátyját, egy figura még le is akarta szúrni… Érdekes. Charlie a megrázkódtatásból hazatérve észreveszi, hogy már nincs is hova hazamennie: leégett a háza. Innentől veszi kezdetét az a furcsa játék, amit szupergonoszként űz a főszereplőnk egy szintén szupergonosz titkos társasággal.
Az egész regény rendkívül humoros és ironikus stílusban íródott, és szerintem ez az, ami ilyen csodálatossá teszi. Valamint véleményem szerint fontos kiemelni, hogy a kötet fő célja a szórakoztatás, így nem bocsátkozik nagy horderejű társadalmi és egyéb lélektani kérdésekbe, miközben egy kicsit mégis. A kezdő-szupergonosz Charlie ugyanis némi etikai problémákba ütközik – érthető módon, valamint a kötetben szerepet kapa globális szuperhatalmak illetve a pénz mindenhatósága, valamint a hataloméhség és az azzal való visszaélés mindenféle formája.
A cselekmény lineárisan halad előre, Charlie babacipőben járkál egy gonosztevő szuperbázison, ami persze még vulkán is, és szuperokos delfinhadsereggel rendelkezik – mennyire hollywoodi sablon, nem? És mégis, az első perctől a fotelbe szegez a könyv, és akár egyszuszra is simán elolvashatod. Hogy miért? Mert együtt érzel szerencsétlen Charlieval, aki folyton veszélyes kalandokba keveredik halott nagybátyja szupergonosz üzleti partnerei miatt, és abból mégis kikeveredik hűséges macskája valamint Till, nagybátyja jobbkeze segítségével. És persze azért is, mert cicák. Okos, ingatlanokkal kereskedő, hősies macskák, akik nélkül elképzelhetetlen lenne Charlie túlélése. Ja, említettem már, hogy CICÁK?
Összességében úgy gondolom, hogy ez a kötet a sci-fi műfajt nem igazán kedvelőnek is kedvez, humorával, iróniájával és összességében a történettel, hangulattal. A történetben természetesen vannak izgalmas kalandok és csavarok is, tehát abszolút nem látod, mi kerekedik ki a szakszervezetet alapító, káromkodó zseni delfinek és a helyettesítő-tanár részvételével kialakuló harcból. Én mindenkinek csak ajánlani tudom Scalzi könyvét, de tényleg, talán a nyelvezete miatt 16 éven felülieknek, de onnantól akárkinek, de tényleg. Ha szeretnél jól szórakozni, akkor az Állati gonosz a te köteted. Meg hát ki ne akarna egy cicás borítós könyvet a polcára? 5/5 csillagot adok a kötetnek.
Fülszöveg
Mi történik akkor, ha egy titkos szupergonosz elhalálozik, és szeretett, ám tudatlan unokaöccsére hagy mindent? Mi lehet sokkolóbb az örökös számára? Szembesülni a ténnyel, hogy az eredetileg parkolómágnásnak hitt nagybácsi valójában a világ egyik leghírhedtebb gonosztevője volt – az az igazi, régi vágású fajta, akit a Bond-filmekben látni, vulkánba vájt főhadiszállással meg mindennel –, vagy, hogy titkos birodalmát értelmes, emberi nyelvet és számítógépet használó macskák irányítják?
És képes-e megbírkózni a hirtelen minden irányból rá leselkedő veszéllyel? Elvégre a végtelen mennyiségű pénz mellé az egész biznisz is jár, amire nem egy üzleti partnernek fáj a foga.
John Scalzi legújabb regénye állati képtelenség, ami humorában sokszor Christopher Moore-t idézi, közben viszont meglehetősen józanul foglalkozik korunk világának legégetőbb problémáival.
Egy ideje nem jelentkeztem már bejegyzéssel: ennek oka az, hogy óriási változásokon megy keresztül az életem éppen, és sajnos a legkevesebb időm az olvasásra volt. De nem szeretnék senkit untatni a magánéletemmel, hiszen mindannyian a könyvek miatt vagyunk itt, nem igaz?
Nos, a Prológusnak hála lehetőségem volt elolvasni Philip K. Dick és Roger Zelazny disztópiáját, ezúttal szeretném megköszönni a lehetőséget a csapatnak és az Agave Könyveknek, hogy a rendelkezésemre bocsátotta a kötetet.
Értékelés
Bevallom, elsőként a könyvborító keltette fel a figyelmem, szerintem rendkívül figyelemfelkeltő, és kicsit „trippy”, ami végső soron a könyv olvasása során a fejemben amúgy is megfogalmazódott. Philip K. Dick az egyik, ha nem a legismertebb sci-fi író, és én bár nem rajongok a műfajért különösebben, szerettem volna jobban megismerkedni a munkásságával, ezért is olvastam el tőle korábban a Vulcanus kalapácsa című kötetet – erről itt olvashattok. Összességében kedveltem a könyvet, így gondoltam, hogy A harag istene is kap tőlem egy esélyt – azonban előfordulhat, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet.
Bevallom őszintén, hónapokon keresztül olvastam a könyvet, pedig csupán 221 oldal, de olyan nehéz, bonyolult és összetett, annyira próbáltam kapaszkodni valami kézzelfoghatóba, valami értelmezhetőbe, valamibe, amit végre megértek, ahelyett, hogy szabad szárnyalását engedtem volna a képzeletemnek… Szóval, azt hiszem, kissé rosszul kezdtem neki. A felét nagyon nyögve- nyelősen, ténylegesen hónapokig olvastam, sokszor félredobva a könyve. Majd egyszer csak átkattant valami, és ledaráltam a második felét egy pár óra alatt.
No de miről is szól a könyv? Alapvetően egy amerikai városkában játszódik a történet elején, egy poszt-apokaliptikus világban. Az utolsó háborúban – amit egy Carl Lufteufel nevű ember robbantott ki végül, a harag istene lecsapott mindenkire – az emberiség nagy része kihalt, apró csoportosulásokban még élnek. Versenyre kelt egy új vallás a katolicizmussal, mégpedig a harag istenének szolgái. Megismerkedhetünk egy katolikus, és egy új vallást képviselő pappal is, valamint a harag istenének szolgájával, Tibor McMasterssel, aki egy végtagok nélküli ember, és küldetése az, hogy megfesse háború kirobbantójának, Carleton Lufteufelnek a freskóját. Ehhez viszont élőben kell látnia magát az embert, így elindul egy zarándoklatra.
Követi őt azonban Peter Sands, a katolikus egyház tagja, aki önmaga is keresi istenét, pszichedelikus utazásokat tesz egy felsőbb dimenzióba kábítószerek segítségével. Számomra a kötet is kissé ilyen benyomást keltett: mintha egy úgynevezett bad trip kerített volna hatalmába egy pszichedelikus utazás során. A világ kissé szürreális, és mégis a maga törvényei szerint működő egész maradt, azonban azokat a törvényeket sajnálatos módon nem mindig értettem, az allegóriákban elvesztem.
A történetben az apokalipszis életre hívott bizonyos új fajokat, valamint a kötet bemutatja a mesterséges intelligencia fennmaradását is – ez a téma eléggé aktuális lett manapság, pedig a kötet 1972-ben íródott. A főszereplőnk, egy úgynevezett Ink – a korábban már említett Tibor – karaktere egészen furcsa személyiségfejlődésen megy át, a barátságos, intelligens, ugyanakkor visszahúzódó, de tehetségére végtelenül büszke festőből tulajdonképpen egy kegyetlen gyilkos válik.
A kötet számos morális kérdést boncolgat, főként vallási alapon, ami bevallom őszintén, nem a kedvenc témaköreim egyike. Talán pont ezért nem tudott annyira meggyőzni a kötet, az elején egy csomó, kissé unalmasabb rész volt, ahol inkább filozófiai értekezésekbe bocsátkoztak szereplőink. Maga a világ megalkotása, az ott élő lények, a háború bemutatása és a poszt-apokaliptikus világ szerveződése, Tibor útja már sokkal érdekesebb és izgalmasabb olvasmánynak bizonyult.
Összességében azt gondolom, rendkívül távol állnak tőlem a hasonló könyvek, így nem tudom megfelelően pontokkal sem értékelni azt. Ez nem azt jelenti, hogy értékelhetetlen, sőt, egy csomó olyan magvas gondolat volt benne, ami úgy gondolom, értékes alkotássá teszi, viszont mivel nagyon kevés hasonló irodalmat olvasok, így nem szeretném pontozni. A könyvet ajánlom minden sci-fi és alapvetően Dick rajongónak, de azoknak is, akik szeretnek elmerülni a mélyebb filozófiai érkezésekben, és nem riadnak vissza attól, ha olykor szürreális esemény közepébe csöppenünk.
Fülszöveg
A harmadik világháborút követően egy új, erős hit terjed el a felégett, radioaktív Földön, amely a világméretű pusztítás kiváltóját dicsőíti. A Harag Szolgái istenként tisztelik Carleton Lufteufelt, és a Deus Irae nevet adják neki: a Harag Istene. A Utah állambeli Charlottesville kis közösségében Tibor McMasterst ihletett festőként tartják számon; noha karok-lábak nélkül született, mechanikus toldalékok segítségével kivívta magának az emberek tiszteletét. Amikor az új egyház megbízza, hogy fessen egy nagy, lenyűgöző falfestményt a Harag Istenéről, akit még senki sem látott, Tibor kénytelen elindulni egy veszélyes utazásra, hogy megtalálja azt az embert, aki egyben isten is, és megörökítse a képmását az utókornak. Philip K. Dick és Roger Zelazny közös regénye a hit mibenlétét boncolgatja azzal a kíméletlenséggel, ami Dickre jellemző, ugyanakkor olyan költői képekkel, amely Zelazny írásainak sajátja.
Kiadta: Agave Könyvek, 2023. 222 oldal. Fordító: Pék Zoltán
2023. első bejegyzésében egy szívemhez közel álló író, J. D. Barker James Pattersonnal közösen írt kötetét mutatom be nektek. Korábban már olvastam a szerzőpárostól, mégpedig A madártollas gyilkosságok című könyvet, amitől teljesen el voltam ragadtatva. (Itt olvashattok róla). Sajnos A zaj nem hozta ugyanezt a hatást számomra.
A recenziós példányért nagyon hálás vagyok az Agave Könyveknek!
Értékelés
A kötet cselekménye egy furcsa, megmagyarázhatatlan hang köré összpontosul, amelyről maga a könyv is kapta a nevét. A földöntúli zaj nem csupán hangos, de olyan furcsa cselekvésre készteti az embereket, amely mindenre káros hatással van.
” Olyan hangja volt, mint azoknak a lényeknek, amelyek a legsötétebb rémálmokban élnek, kimásznak az ágy alól és a szekrény mélyéről, és csak a megfelelő pillanatra várnak, hogy felfalhassák az áldozatukat.”
Kötetünk a kezdetekkor több szálon fut, de mindegyiket összeköti természetesen a zaj. Megismerkedhetünk egy testvérpárral, akik egy hegyen, egy erdőben élnek egy nomád kis közösség tagjaként. Szokásos mindennapi tevékenységüket azonban kettéhasítja a zaj, és a falujukból mindenki meghal vagy eltűnik, csak ők élik túl. A két lány sem úszta meg azonban sértetlenül, Sophie, a fiatalabbik lány úgy viselkedik, mintha valami gonosz démon szállta volna meg, nővére, Tennant pedig próbál mindent megtenni, hogy megóvja.
A történet másik főszereplője Martha, akit nagy titkolózások közepette a védelmi minisztérium gyűjtött be több más tudóssal együtt, hogy megvizsgálja a jelenséget. Itt jön képbe a harmadik főszereplőnk is, ugyanis az egész procedúra katonai fennhatóság alatt áll. Egy fiatal, talpraesett vezető, Fraser vizsgálja az ügyet Marthával együtt.
Már a vizsgálódás kezdetén több ellentmondásba ütközik a nő, még a kutatási körülmények is nagyon furcsák, nem csak maga a zaj, amiről kezdetben még azt sem tudhatták, hogy zaj. A nulláról kellett a kutatásukat felépíteni, mindeközben azonban a helyzet kezd elharapózni és más helyeken is felüti a fejét az anomáliának nevezett jelenség. Ennek következtében az emberek óriási hordákba verődnek, és futnak, és futnak és csak futnak, valamilyen közös tudat által vezérelve. Hogy hova vezet a vizsgálódás, mi lesz a lányok sorsa azt természetesen nem szeretném előre lelőni, de a főszereplőink szálai összeérnek, a kérdéseink nagy részére pedig kapunk valamiféle választ.
Maga a téma számomra nagyon érdekes volt, és azt gondolom, hogy a kötet egy rendkívül jó felütéssel kezdte. Fogalmunk sincs, mi ez a furcsa zaj, csak annyit látunk, hogy egy tinédzser és egy kislány elhagyatottan kóborol az erdőben és a túlélésért küzd, miközben a kormány szervei egy titkos nyomozást indítottak a jelenség kapcsán. Az írópáros feszített tempót diktál a kötetben egyébként, mindenki versenyt fut az idővel és az életéért, megoldásokért küzd, amit rendkívül jól érzékeltetnek rövid, tömör, váltott szemszögű, többféle sorsot bemutató fejezeteikkel.
“A biztonság egy gondosan felépített illúzió.”
A probléma csupán az, hogy egy idő után ez a feszültség egyre jobban ellaposodott. Az író-páros (és Barker úgy egyáltalán) nagyon szereti átverni az olvasóit, fals magyarázatokat kreálni a jelenségekre amiket egy tollvonással keresztülhúznak két oldallal később, és még nagyobb homály övezi a dolgokat, mint előtte. Ezzel alapvetően nincs is semmi gondom, sőt, viszont cserébe a történések nem tudták nagyon fenntartani az érdeklődésemet mégsem.
A karakterek sem sikerültek épp a legjobbra. A két lányon kívül mindenki semleges, vagy unszimpatikus volt, de annyira mégsem, hogy érdekeljen. Egyik szereplőt sem sikerült annyira igazira írni, hogy tudjak neki szurkolni, valahogy hiányzott a mélység, a valódi emberség mindenkiből.
Mindezzel együtt azonban meg kell jegyeznem, hogy az írópárost továbbra is zseniálisnak tartom, mert maga a téma és a stílus tetszett, valamint azért voltak olyan csavarok, amitől még így is leesett az állam, hogy alapvetően én és a könyv nem lettünk a legjobb barátok. Ennek ellenére nem bántam meg, hogy adtam egy esélyt a kötetnek, ahogy a jelenséget és az azt övező dolgokat jellemzik, azért már megérte elolvasni. Sajnos 5/3,5-nél több csillagot így sem tudok a könyvre adni, pedig szerettem volna szeretni.
Fülszöveg
Az oregoni Mount Hood közelében egy ismeretlen eredetű, pusztító erejű hanghullám söpör végig egy kis településen. A katasztrófában mindenki életét veszti, leszámítva egy testvérpárt, akik még időben elérték az egyik óvóhelyet. A jelenség hamarosan több helyen megismétlődik, és további megmagyarázhatatlan események is történnek. Egyesek szerint a kínaiak vagy az oroszok vetettek be egy új titkos fegyvert. Mások isteni eredetű megtorlásban hisznek.
A kormány a helyszínre küld egy csapatot, hogy kivizsgálja az esetet, de a csapat tagjai egymással ellentétes feladatokat kapnak. Dr. Martha Chan pszichológusnak, aki egészségügyi vészhelyzetekre szakosodott, tanulmányoznia kell a túlélőket. Alexander Fraser főhadnagynak, aki egész életében katonai pályára készült, és nem bízik a civilekben, el kell különítenie őket. Kisvártatva azonban teljesen eluralkodik a káosz, és mindenki kénytelen lesz összefogni, hogy megoldást találjanak az őrjítő zaj eredetére, ami senkit és semmit nem kímél.
James Patterson és J.D. Barker második közös regényében a rettegés eddig ismeretlen hangon szólal meg, és ez a hang a két méltán népszerű szerző képzeletvilágának legsötétebb zugaiból származik.
A mai bejegyzés kissé rendhagyó lesz. Gondoltátok volna, hogy elhagyjuk a fantasy tengert és a sci-fi földrészen kötünk ki? Hát, én sem. Philip K. DIck napjaink egyik legismertebb science ficition zsánerben alkotó művésze. Én azonban eléggé idegenkedtem a könyveitől, hiszen nem az én műfajom. Aztán egy szép napon elolvastam az otthon heverő, anyu által a könyvtárból kivett, apám által elovlasott Dr Vérdíj című könyvét, és totál le voltam nyűgözve. Szürreális élmény volt. A Vulcanus kalapácsa egy kisregény, amely 1960-ban látott napvilágot. Kevésbé szürrelális és jól összerakott, mint az író későbbi művei, azonban még így is rendkivül aktuális témát boncolgat, és teszi azt érdekes köntösbe csomagolva.
Mielőtt a könyv valódi elemzésébe merülnénk, ki szeretném emelni, hogy a kiadó nagyon odafigyel a Dick kötetekre – persze minden más példányukra is -, de a borítókat zseniálisan frappáns módon találják el, igényes, egyszerű, és nagyon passzol a cselekményhez.
“Az emberi életek csak nyomtatványok, gondolta Barris.”
A Vulcanus kalapácsa a távoli jövőben, a 25. században játszódik. A könyv eseményei szerint a 70-es években egy atomháborút követően a világ vezetői kompromisszmuot kötöttek a további katasztrófák elkerülése érdekében, és az emberi döntések helyett egy gép kezébe adták a fontos kérdésekre válaszadást. Ez a gép a Vulcananus, amelynek harmadik szériája van hatalmon a kötet idején. Az emberek betáplálnak adatokat a gépbe, az pedig megmondja, mi a legjobb út. Az egész világ egy hatalmas Egységbe tömörült, amely a Vulcanus tanait követi. Azonban persze nem ezt a békés, már-már idillinek is nevezhető állapotot írja le Dick, hanem ezen Egységen keletkezett repedéseket, azok miértjét, hogyanját, és végül a rendszer tulajdonképpeni kudarcát.
“Szép kis egység, mind egymást lessük, állandóan hibát, jelet keresünk.”
A világban a végtelen bürökrácia által, az Egység emberein keresztül uralkodika mesterséges intelligencia, Vulcanus. Az emberek élete agyonszabályzott, a propaganda most nem egy egyeduralkodó hús-vér embert hirdet, hanem a gép előrébbvalóságát bárminél, és ezen egyeduralkodó ideológiát a gyermek már az anyatejjel szopja magába, majd az iskolában, óvodában is ezt tanulja: Ez Dick remekül mutatja be a könyvben. Az ember tehát egy gép kezébe adta az uralmat.
” A tömegek alapvetően elutasítják a stabilitás koncepcióját. Akiket nem horgonyoz le elégséges tulajdon, azokat jobban érdekli a szerzés, mint a biztonság. Számukra a társadalom a kaland színtere. Egy struktúra, amelyben felsőbb hatalmi státusig akarnak emelkedni”
Persze ez sokaknak nem tetszik, a kötet felütésében lázadók egy csoportja darabjaira szedi az Egység egyik emberét. Egy vezető pozícióban lévő hivatalnok “kalandjait” követhetjük végig a kötetben. Barris az igazság útján próbál járni, látja a rendszer hibáit, azonban hisz is benne, mégis tudni akarja, mi áll a dolgok mögött, nem bízik vakon és végig tisztességes marad. Egy olyan főszereplőt kaptunk a személyében, akinek őszintén tudunk drukkolni, hiába a rendszer embere, az Egység egyik igazgatója. Nem a rendszer ellen történő lázadásról van szó a szó szoros értelmében, mégis, a szeme felnyílik bizonyos események következtében, és ezzel együtt az olvasóé is. Mindeközben bizonyos nyomozást is folytat, valamint próbál életben maradni.
Dick 1950-es években szültett regénye a mai napig rendkívül aktuális. Szól ez a kötet az ember-gép viszonyáról, a totalitárius rendszerekről, arról, hogy mi történik akkor, ha a mesterséges intelligencia meghaladja az emberét, mi van akkor,ha gyanakvóvá válik és életének értelme immár nem az emberiség segítése lesz, de saját létfenntartása. Szól ez a kötet arról is, hogy milyen az őrületes, elvakult hit, de arról is, hogyan tudunk emberek maradni a legnehezebb helyzetben. Csupán 170 oldalával gyorsan olvasható, azonban a témái miatt nem annyira könnyen.
“Azért ítél el, mert egy gépben hittem? Istenem, hát hányszor leolvas egy mérőórát, ahányszor autóhban vagy hajóban utazik, maga nem egy gépbe veti hitét?”
Összességében azt gondolom, hogy ez egy remek kis olvasmány volt arról, hogy mi történne akkor, ha a világ irányítását egy szuperszámítógépre bíznánk. Még olvastam volna kicsit tovább szivesen. 5/5 csillagot adok a kötetre, sci-fi rajongóknak mindenképp kötelező olvasmány.
“Gyalogok voltunk – mondta Fields. – Az isten verje meg Barris, mi, emberek voltunk a két számítógép gyalogjai. Kijátszottak bennünket egymás ellen, mintha élettelen tárgyak lennénk. Tárgyak keltek életre, és élő organizmusok redukálódtak tárgyakká. Minden a visszajára fordult, mintha átkerültünk volna egy morbid valóságba.”
Fülszöveg
A huszadik század pusztító háborúi után a világ kormányai egyetlen szervezetbe tömörülnek, hogy mindenáron megőrizzék a békét a bolygón. A béke biztosítása érdekében az összes fontos döntést a Vulcanus 3 nevű szuperszámítógépre bízzák. Vannak azonban olyanok, akik nem örülnek annak, hogy kihagyják őket a döntéshozásból, másoknak pedig az nem tetszik, hogy a Vulcanus 3 istent játszik. Mindeközben a szuperszámítógépnek megvannak a maga tervei is, amelyekben egyáltalán nem szerepelnek az emberek. Nem csoda tehát, hogy amikor a Vulcanus 3 kezdi elveszíteni az irányítást egy gyorsan erősödő vallásos mozgalom miatt, az egész világon kitör a pokol. Philip K. Dick korai regénye egyrészt a totalitárius rendszert, másrészt ember és gép kapcsolatát vizsgálja oly módon, amely ma is érvényes.
Ugye nektek is ismerős érzés, hogy végtelen könyv csücsül a polcaitokon, mégis folyton újabbakat vesztek? Néhány korábban vásárolt példány pedig már jobb esetben hónapok, rosszabb esetben évek óta ott néz rátok a polcról, és várja, mikor fogod végre levenni. Mi is hajlamosak vagyunk beleesni ebbe a hibába, így az elmúlt héten a saját könyvek olvasottságát próbáltuk népszerűsíteni a Magánkönyvtár projekt keretein belül a Prológus csapatával. Az én választásom e projekt során egy igazán különleges alkotásra esett. A Labirintus nem egy hagyományos könyv, inkább szöveggel keretezett vizuális történetmesélés.
A kötetet nagyon köszönöm az Agave Könyveknek!
Fülszöveg
A világot csupa rom és hamuréteg borítja, miután egy túlvilági jelenség maradványai elpusztították a Föld légkörét. A kevés túlélő mélyen a felszín alá kényszerült. Matt, Sigrid és Charlie egy napon elhagyják föld alatti államuk biztonságos menedékét, hogy expedícióra induljanak a régi világ pusztaságába, utazásuk során pedig kénytelenek szembenézni a civilizáció bukása előtti idők sötét titkaival.
Simon Stålenhag az Elektronikus állam és a Mesék a Hurokból nemzetközileg elismert szerzője és alkotóművésze. Kreatív képei és történetei, melyek a világ egyik legkeresettebb vizuális történetmesélőjévé tették őt, egyedi sci-fi jelenségeket festenek le hiperrealisztikus skandináv tájakon. A Labirintus ismét egy olyan disztópikus jövőt tár elénk, amilyet még nem láthattunk korábban.
Kiadta: Agave Könyvek, 2021 152 oldal
Értékelés
Elsőként azt szeretném megjegyezni, hogy számomra ez a könyv igazi komfortzónán kívüli olvasmány volt. Először is, bár semmi bajom alapvetően a műfajjal, mégis, ritkán veszek a kezembe sci-fiket. A posztapokaliptikus téma már nem áll tőlem olyan messze, az Angelfall trilógiát például imádtam, de megemlíthetném a Részlegesek köteteket is. Azonban ami egy teljesen új, ismeretlen világot tárt elém, az a kötet kivitelezése. Korábban már említettem, hogy nem egy hagyományos könyvről van szó, hanem a fülszövegben zseniálisan pontosan megfogalmazott vizuális történetmesélésről. A kevéske szöveg és az annál több illusztrált oldal együttesen adja meg nekünk az élményt.
Az élmény pedig lebilincselő, legalábbis számomra az volt. Már a felütés sem ígér nekünk boldog befejezést: főszereplőnk a kivégzésére vár. Elmeséli nekünk, hogyan is jutott el odáig. Az első pár oldalból gyakorlatilag semmit sem értettem, eléggé ködös volt az egész: hol vagyunk, mit keresünk itt, ki is az a Charlie. Aztán persze szép lassan feloszlik a köd, ahogy halad előre a történet. Megtudhatjuk, mi okozta a bolygó vesztét, azt, hogy hogyan próbáltak meg túlélni a Föld lakói, és azt is, miféle szörnyű események vezettek főszereplőnk, Sigrid kivégzéséhez.
Közben pedig lenyűgöző illusztrációkon keresztül beszippant minket ez a sötét világ, Sigrid, Matt és Charlie rövidke, ámde annál megrázóbb és valóságosabb története. Bennem rengeteg kérdést felvetett ez a posztapokaliptikus világ. Elsőként tisztázódnia kellett a fejemben annak, miről is szól valójában ez a történet. Ez a könyv azonban nem csupán arról szól, hogy egy lányt kivégeznek, és az ehhez vezető útról. Szól arról, hogy vajon mennyire etikus a világ egy aprócska szeletét megmenteni. Szól a nehéz tettekről, a fennmaradásért való küzdelemről. És arról is, az emberek mennyire hozzá tudnak szokni a borzalmas cselekedetekhez. Szól a traumák feldolgozásáról. Arról, amit nem lehet feldolgozni. A saját tetteink súlyáról, a bűntudatról és a bosszúról. Mindezt pedig olyan köntösbe csomagolta az író-illusztrátor, ami egy egészen egyedi és különleges lefestése ezeknek a témáknak.
A kötet elolvasása nem több, mint 1,5 óra, ha belemerülsz a képek nézegetésébe. Ennek ellenére még napokig velem maradt a történet, felidéztem egy-egy részletét és elgondolkodtatott – korábban már említettem, hogy ez szerintem az igazán jó könyvek jellemzője. Így azt gondolom, aki bármennyire is érdeklődik a posztapokaliptikus témák iránt, vagy csak szereti a sci-fiket, az mindenképp adjon egy esélyt ennek a nívós kötetnek, ami nem csupán rendkívül színvonalas illusztrációit tekintve, de a történet is rendkívül érdekes.
Összességében azt gondolom, hogy amennyire elsőre féltem ettől a kötettől annyira megérte a kezembe venni és elolvasni. Valóban egy teljesen új, különleges élményt nyújtott számomra, mert bár korábban olvastam már illusztrált köteteket, olyat talán még sosem, aminek ennyire szerves részét képezik maguk a képek. Ajánlom minden kalandvágyó, kísérletező könyvmolynak, és azoknak, akiket már korábban említettem. Még egyszer hálás köszönet az Agave Könyveknek, hogy a rendelkezésemre bocsátották A Labirintust. 5/5 csillagot adok rá.
Még a mai napon zajlik a Prológuson a Fantasy hét, amely szerencsére kéthetesre növekedett, így még több szuper bejegyzést olvashattok tőlünk. Ennek keretében értékeltem most nektek a Gideon, a Kilencedik című könyvet, amihez hasonlót még biztosan sohasem olvastam.
Köszönöm szépen a recenziós példányt a Fumax Kiadónak!
A Császárnak nekromanták kellenek. A Kilencedik Ház halottidéző hercegnőjének pedig egy rettenthetetlen kardforgató. Gideonnak van egy jó kardja, pár izgi szexlapja, meg a hócipője, ami megtelt már az élőholt rendek baromságaival. A lovaglány ugyanis eddigi életét halottimádó apácák, csontvázszolgák és ősöreg szektások között töltötte, így bármire hajlandó lenne, hogy végre kiszabadulhasson a rendház szolgaságából és beállhasson a Dominicus naprendszer Császárának fényes seregébe. Úrnője és egyben gyermekkorának megkeserítője azonban csak egyetlen feltétellel hajlandó útjára engedni… Harrowhark Nonagesimus, a Kilencedik Ház páratlan csontmágus boszorkánya rendkívüli küldetés előtt áll. A Császár valamennyi Ház örökösét halálos próbatételre szólította, amelyhez minden tudásukra, erejükre és ravaszságukra szükségük lesz. Na, meg egy-egy tehetséges lovagra. Amennyiben Harrow kiállja a próbát, a Feltámadás halhatatlan, nagyhatalmú szolgájává emelkedik, azonban, ha az ő képességei és bajnoka, Gideon pengéje kevésnek bizonyul, a Kilencedik Házra biztos pusztulás vár. Persze, jól tudjuk, hogy a halál nem feltétlenül az út vége. Tamsyn Muir új-zélandi írónő debütáló regénye a 2019-es év legnagyobb meglepetése lett a sci-fi- és fantasy-irodalomban, amely az összes nagyobb díj döntőjéig eljutott, majd elnyerte a Locus-díjat a legjobb első regénynek járó kategóriában, illetve az újonc szerzők számára alapított Crawford-díjat.
Értékelés
Egy rendkívül érdekes fantasyval van dolga annak, aki a kezébe veszi a kötetet. Már maga a fülszöveg és a borító is elég baljós, így egy sötét hangulatú történetet vetít elénk. Hát. nem is tévedtem, ez valóban nem életem legvidámabb olvasmánya volt – bár az író páratlan humora ezt ellensúlyozza-, na de pontosan ezt vártam egy nekromantás, bolygóközi scifybe oltott fantasytól. Zörgő csontok, sötét varázslatok, véres küzdelmek, ősi rejtélyek és házak közötti konfliktusok – ezt adja nekünk a Gideon, a kilencedik. Na meg sok-sok nevet, amiben kissé könnyen el lehet veszni… Nekem legalábbis alkalomadtán összejött.
A kötet alapvetően Gideonról szól, aki a Kilencedik bolygón éldegél, mint szerződéses szolga, és szolgálja a Lezárt Sír rendjét, a Kilencedik házat. Otthona egy barátságtalan, sötét hely, gyakorlatilag egy kripta, a bolygó és a népessége eléggé leáldozóban van. Gideon utálja az egészet, számtalanszor próbált már megszökni, mégsem sikerült. Kötetünk is pontosan egy ilyen szökési kísérlettel kezdődik, azonban egy Császári meghívás és Harrowhark fortélya keretszülhúzza Gideon számításait. Harrow nem más, mint a gyűlölt uralkodó család örököse, aki Gideon egész életét megkeserítette. Szívből utálják egymást, a sors azonban úgy hozza, hogy kénytelenek lesznek szövetségessé válni. A császár váratlan meghívót küld ugyanis minden egyes rendnek, így a kilencediknek is, és meginvitálja a rendek örököseit valamint azok lovagjait az első bolygóra és egy veszélyes próbára. Aki kiállja a próbát a császár “jobb kezévé”, Lyctorrá válik. A probléma csupán az, hogy a Kilencedik lovagja kicsit sem alkalmas lovagi feladatokra, így Harrow kénytelen legnagyobb ellenségét és egyben a bolyógja legjobb harcosát, Gideont felkérni erre a célra. Ha sikerrel jár a küldetésük, Gideon megkapja azt, amire a legjobban vágyik: szabad lesz. Hőseink elindulnak hát az Első bolygóra a titokzatos megmérettetésre.
A könyv iszonyúan lassan halad előre a történetben, így bár stílusa rendkívül lenyűgöző, egy darabig nagyon nehezen tudtam vele haladni. Alig vártam, hogy végre kiderüljön valami, de a tejfehér köd amiben gázoltam a cselekmény valahova haladását tekintve nem javult azáltal, hogy a ködből rendkívül sok ismeretlen alak rajzolódott ki egyszerre. Az összes ház örököse és lovagja megjelent a próbán, volt, ahol egy helyett két örökös is (ikrek). Ennek következtében olyan szereplőgárda zúdult hirtelen a nyakunkba, amit nehéz volt köveni, folyton visszalapoztam a könyv elejére, hogy megtudjam, ki az isten is beszél kivel, és mi is a viszony akkor köztük, amit nem könnyített meg, hogy mindenkinek két neve van és hol az egyik, hol a másik néven hivatkoznak rá. Így főleg nehezen haladtam az amúgy is elég lassú cselekményben. Ez nagyjából a könyv 2/3-ára igaz volt. Mindezek ellenére élveztem az írónő egyedi és nagyon választékos stílusát, tűpontos képet kaphattunk az egész intézményről, ahol a cselekmény nagy része játszódik. Persze a próbák izgalmasak voltak, és a kulcsgyűjtögetés és ármánykodás a házak között szintén érdekes volt, azonban mivel nehezen állt rá az agyam arra, ki kicsoda, így kissé nehéz volt alkalmanként kibogozni. Mikor elkezdtek hullani a versenyzők, onnantól kezdve egy fokkal jobban beindult a történet.
Összességében eléggé vontatott volt tehát a történet számomra, mégis volt két dolog, amit nagyon megszerettem benne: az egyik az egyedi világfelépítés. A nekromancia volt a történet középpontjában – amúgy tudtátok, hogy a nekromancia szó jelentése “jóslás a halottak által”? – , gyakorlatilag minden “mágus” rendelkezett ezzel a képességgel. Na de ne csupán arra gondoljatok, hogy képesek voltak feléleszteni a halottakat, mert ez közel sem ilyen egyszerű. Egyrészt az összes ház más oldalát fogta meg ennek a varázserőnek, mindenki másra volt képes. A nekromancia mint olyan egy hatalmas varázserőként jelenik meg a kötetben, amelynek ezerféle aspektusa van, és mindenki más szeletéhez fér hozzá. Természetesen maga a teremtő császár és a lyctorai más lapra tartoznak, de a kötet főként a “mezei” nekromanta örökösökről szól.
Mindenesetre amit a könyv pozitívumaként fel tudok még hozni, azok a főszereplőink voltak. Gideon egy igazi belevaló, tökös csaj, aki egyébként a saját neméhez vonzódik, mindemellett két hónap alatt jobb lovag lett belőle, mint Harrow eredeti lovagja valaha is volt, továbbá zseniális beszólásain pedig rendkívül jól lehet szórakozni. Imádtam a Gideon-Harrow dinamizmust, gyakorlatilag ez tartotta fenn a lelkesedésem a könyv iránt, valamint a karakterfejlődés. Viszonylag rövid idő alatt változott át az úrnő és a lovaglány kapcsolata mély gyűlöletből valami másba, de mégis apró kis lépésekkel, ez a rész nagyon jól fel volt építve.
A történet végéről nem igazán tudom, hogy mit gondoljak, olyan magyarázatot kaptunk a halálesetekre és a rejtélyekre amire biztosan nem gondoltunk, de valahogy nekem nem klappolt. De kíváncsian várom, hogy a végjáték után milyen folytatást hoz majd az írónő.
Össszefoglalva azt gondolom, ez egy nagyon érdekes olvasmány volt, annak minden hátrányával együtt. Engem valahogy nem tudott úgy megfogni, mint a többieket a Prológusban, de a szereplőket nagyon megszerettem – különösen Gideont, valamint a világfelépítés is érdekes és egyedi volt, így összességében kíváncsian várom, mit fog kihozni még az író ebből az univerzumból. Hiszen ez a kötet csupán egy bevezető könyve a Lezárt sír trilógiának. A döcögősen beinduló cselekményért kárpótolt az utána következő izgalom, valamint a lenyűgözően szellemes stílus, amivel az egész világot szemlélhetjük, különösen Gideon elmés megjegyzései segítségével. Összességében 5/4 csillagot adok a kötetre.
Készen álltok egy igazán különleges, borzongató könyvre? Én azt hittem, de tévedtem: Karin Tidbeck novelláskötete ugyanis minden, csak az nem, amire számítottam. A Prológussal még számtalan borzongató bejegyzéssel készültünk nektek, itt tudjátok őket csekkolni. Könyvértékelésre fel!
A kötetet nagyon köszönöm az Agave Könyveknek! Te is szeretnél egy példányt belőle? Itt tudod megrendelni!
Fülszöveg:
Agave Könyvek, 2019 176 oldal
Egy díjnyertes novelláskötet Svédország legismertebb SFF szerzőjétől, aki méltó örököse Borges, Le Guin és Lovecraft munkásságának.
Egy gyermek egy konzervdobozba születik. Egy telefonközpontos a pokolban találja magát. Három nő valahol az időn túl lebeg. Meseszerű lények kísértenek csendes kis falvakat. Karin Tidbeck, a svéd szerző szürreális világaiban minden lehetséges. A kötetben található történetek nemcsak a hazájában, hanem világszerte meghódították a szépirodalmi sci-fi, a spekulatív fikció és az alternatív fantasy olvasóit, és olyan nagy írókat tudhatnak a rajongóiknak, mint Ann és Jeff VanderMeer, China Miéville vagy a néhai Ursula K. Le Guin.
Mielőtt belecsapnánk a természetfeletti lecsóba , megjegyeznék néhány érdekességet: ez a nemrégiben megjelent ropogós kis novelláskötet ihlette egyébként a hetünk projektképét is – mint fentebb látható -, ami a csodás Liliane műve. E bejegyzés kiemelt képét szintén a könyv borítója ihlette, csak nem a magyar megjelenésű, hanem az angol kiadás, amit itt tekinthetsz meg. Ha már itt tartunk, nekem a spanyol borító tetszik a legjobban, de határozottan dobogós a magyar is.
Na, de egy könyvet nem a borítója határoz meg, nem igaz? De nem ám, hanem a benne rejlő sok-sok betű, ami történeteket tár elénk. Jelen esetben több, rövidebb sztoriról beszélhetünk, hiszen e kötet novelláskötet. Mostanában egyre jobban kedvelem a novellákat, a Hazudós című novelláskötet óta abszolút nyitott vagyok ebbe az irányba is, így nagyon érdekelt, mit rejthet ez a rendkívül figyelemfelkeltő borítóval és fülszöveggel megáldott kötet. Ugyan nem vagyok nagy horror szakértő, de Lovecraft nevére mindig felfigyelek – ez most is így lett.
A kötet 13 novellát tartalmaz, mindegyik a weird fiction műfajába -is- sorolható. Ti sem ismertétek eddig ezt a műfajt? Hát, én biztosan nem, nekem a kötet kapcsán a peremlét ragadta meg nagyon a figyelmem, illetve az alternatív fantasy. Na de mi is a weird fiction? Hát, mint tudjuk, a weird furcsát jelent, így én a természetfeletti, furcsa, különleges fantasy-sci-fi keverékével jellemezném. Valami, ami nem átlagos, mégis annak tűnik. Vagy ha ki is tűnik, mégsem. Érthetetlenül mondtam? Vágj bele a kötetbe, és érezd magad is, milyen ez az élmény!
Határozottan furcsa. Mind a 13 novella a maga nemében zseniális: egyszerre félelmetes, fantasztikus és bizarr. Aki ezt keresi a történetekben, az biztosan meg is kapja, amit szeretne. Már az első novella levett a lábamról: egy férfi, aki beleszeret egy nem is akármilyen hőlégballonba, és egy nő, aki egy gőzgépet választ élete párjául. A hasonló irodalommal még össze nem barátkozók – köztük én is – itt felvehetik az állukat a padlóról, mert ennél még sokkal képtelenebb dolgokkal is találkozhatunk.
Példaként említeném még a gyökérből kikelt facsemete-szerű gyermeket, aki dunsztosüvegben nevelkedett, vagy Miss Nyberg furcsa kis lényét. Furcsa lényekből nem lesz hiány a kötetben, de ezek a képtelen dolgok közben annyira természetesen képtelenek, hogy csak élvezni tudod a könyvet. Sokat segít a dolgon, hogy rövidke történetekről van szó, valószínűleg egy hosszabb, terjedelmesebb könyvet már nem bírtak volna feldolgozni megfáradt agytekervényeim. Így is viszonylag sokáig olvastam a könyvet – nincs 180 oldal, de egy hétig tartott legyűrni -, mert bár tetszett, mégis nehéz falat volt, hiszen még csak most ismerkedem a hasonló műfajú kötetekkel.
Nagyon tetszett egyébként a novellák összhangja: mindegyik más volt, viszont olyan visszatérő elemek voltak bennük, amik összefogták egy nagy csokorba az összes kis történetet – megjelent bennük a svéd mondavilág, a hagyományok, visszatérő motívum a vittra, ami egy különleges lény, a törpemálnalekvár, ami hagyományos skandvnáv édesség. A különféle különleges lények növekedése, felfedezése, élete, majd halála is összefogja a történeteket. Egyedül talán az Augusta Prima és a Matrónák című novella tűnt ki a többi közül, amelyek inkább a római-görög hitvilágot idézték az északival szemben. Mégis, pont az Augusta Prima lett a legnagyobb kedvencem.
Összességében azt gondolom, hogy miután az első nagyobb sokkot feldolgoztam, nagyon élveztem ezt a könyvet. Tény, hogy lesöpri az embert a válláról a sok képtelen dolog, de amint megszokod, magába szippant, és már nem is tűnik olyan furcsának, hogy egy olyan úriemberről olvasol, aki dongó kinézete okán és vágyait követve maga is dongóvá válik. Sőt, nagyon is tetszik.
Mindenképpen adjon egy esélyt a könyveknek az, aki kedveli a sci-fi és a fantasy műfaját, mert mindkettő elemei megtalálhatók benne, továbbá a novellák kedvelőinek is ajánlom. Na meg azoknak, akik valami különlegeset szeretnének olvasni, nem egy hétköznapi kötetet a kezükbe fogni. Ha kedveled Kafka Az átváltozás című novelláját, talán ez is tetszeni fog.
Összességében 5/4,5 csillagot adok a könyvre, a fél csillagot azért vontam le, mert bár tetszettek az ismétlődő motívumok, néha nagyon egyformának tűnt egy-egy elem.
Ezen a héten a Borítók birodalmába kalauzolunk el titeket a Prológussal, fókuszban a különféle általunk jobban, vagy kevésbé szeretett borítókkal. Én most egy olyan könyv értékelését hoztam el nektek, aminek a borítója minden kétséget kizáróan 5 csillagos. Bevallom, elsőre pontosan ez, a külső fogott meg ebben a könyvben, mivel nem vagyok nagy sci-fi rajongó, így a Főnix Astra könyvekkel még nem igazán barátkoztam össze. A közelmúltban viszont kicsit jobban belerázódtam a műfajba, és ez érződött is azon, hogy milyen szemmel néztem erre a kötetre. Elöljáróban csak annyit, hogy nem csak a külseje magával ragadó a kötetnek.
A könyvet nagyon szépen köszönöm a Főnix Könyvműhelynek! Ha szereted a sci-fiket, garantáltan tetszeni fog, rendeld meg te is, ITT!
Fülszöveg:
Főnix Astra, 2018 390 oldal
Overtoun makulátlan, fehér épületei között nem nő egy árva fűszál sem. A természet és az ember harmóniája a ködös múlt homályába veszett, az állatok nem kívánatos lények, a város polgárai pedig irtóznak mindentől, ami a földben terem.
Rany, a tízéves kislány mindig is kívülállónak érezte magát Overtounban. Legszívesebben elrejtőzne az emberek elől egy sötét szobában, ahol egymagában lehet. Épp úgy, ahogy az a hányattatott sorsú kutya, akinek minden nap küzdelem az életben maradásért, és akivel hamarosan Rany sorsa is összefonódik.
A Korcsok megrázó utazásra hív az 5. évezredbe, ahol a messzi múlt emlékei még mindig kísértenek, és feje tetejére állítanak mindent, amit Rany addig igaznak vélt Overtounról.
A történet középpontjában Rany, egy tízéves kislány áll, aki már a kezdetektől fogva tudta, hogy ő más, mint a többiek. Nővérével, Soyával és nevelőjükkel sötét titkot rejtegetnek: a két lány ugyanis barbár, azaz nem városi, overtouni polgár. Illegálisan tartózkodnak Overtoun városában, (“Overtoun. Az otthon, amely védelmet nyújt… A szerető szülő… A precíz házmester…“) még egészen kicsit korukban kerültek a régiségkereskedő asszonyhoz, Mrs. Serenhez, aki sajátjaiként nevelte és szerette őket. Ranyék sorsa azonban összefonódik a korcsokat, azaz az elvadult kutyákat (akik a város alatti bunkerrendszerben élnek) tanulmányozó Dr. Lorensel, amikor a férfi megtudja, honnan is származnak valójában a lányok. Mindennek tetejébe Rany nagyon beteg, és nem tudják, mi a baja, hiszen Overtoun lakóinak mesterséges immunrendszere minden bajt kiküszöböl, Rany azonban mivel nem városi, nem rendelkezik ilyennel. Mindennek a tetejébe kiderül, hogy a lány nem csak amiatt más, mert barbár, de egy különleges teszten is sikerült átmennie, ami ezidáig csak az uralkodó Mentmore család tagjainak sikerült, és azok közül sem mindenkinek. A lány teszteredményére felfigyel Baid az elszánt városőrségtag, aki mindent megtesz, hogy megkaparinthassa a lányt és a titkot, amit a rejteget.
“Tudod, a becsületest és törvényest nagyon sok választja el egymástól, csillagom. Lehet, hogy a törvényhozók helyesnek tartják, ha beárul két ilyen gyönyörű leányzót, de az messze állna a becsületességtől.“
A könyv eleje elég lassan indult, kicsit töredezettnek érződött és kevésbé ragadta meg a figyelmem. Bár pont az első pár oldalon már pörögtek az események, hiszen azzal kezdődik a sztori, hogy Rany két játszótársát brutálisan lemészárolja egy korcs. Őt azonban nem. A rejtély már itt felsejlik, de aztán kissé ellaposodik a dolog, egészen addig, amíg Rany meg nem csinálja azt a bizonyos tesztet, amelyen régi (=jelenleg használt, de a könyvben kétezer évvel később van) dolgokat kell felismerni képről. Attól a pillanattól kezdve, hogy elkezdődik a lányért a hajsza nincs megállás, izgalmas és pörgős történet tárulkozik ki előttünk. Előtte, mint említettem kicsit untatott a könyv, mert hirtelenjében több kérdésem volt, mint válaszom, és teljes kuszaság volt a fejemben, hogy ebből mégis mi fog kisülni, és hol is van a kutya szerepe mindebben? Persze voltak részek, ahol a Falka sorsát kísérhettük figyelemmel, megismerhettük a kóbor kutyák mindennapjait is, de mégsem tudtam hova tenni ezeket a részeket. Az első száz oldal körülbelül ilyen furcsa hangulatban telt, nagyon nehézkesen haladtam a könyvvel, valahogy nem olvastatta magát, darabosnak, nem egybefüggőnek éreztem. Később aztán helyére kerülnek a dolgok, és értelmezhetővé válik az, amire csak felvontam a szemöldököm, első körben.
“Ezért akartál találkozni velem? Hogy a saját szemeddel bizonyosodhass meg róla, ” jó ember” vagyok? Elárulok neked egy titkot, Soya! Egy titkot, ami egyáltalán nem fog tetszeni, de bölcsen teszed, ha mielőbb belevered a fejecskédbe, mielőtt még olyasvalakire bízod a sorsod, akire nem kéne. Nincsenek jó emberek. Önzők és visszataszítóak vagyunk, átgázolunk másokon a saját szerencsénk kovácsolása közben. Ilyen faj az ember. Hogy barbár vagy overtouni, az édes mindegy… “
Nagyon tetszett a történetvezetés, különösen az, – főleg, miután már a Kráter, a népe és a Gyógyító is felbukkan a könyvben -, hogy nem mondta az arcomba egyből a konkrétumokat. Fenntartott végig egy olyan érdeklődést, ami aztán végül nem hagyta letenni a könyvet, mert muszáj volt, hogy a helyére kerüljenek a dolgok a fejedben. Elsőként tudni akartad, mi a lány titka, mit jelentenek az emlék-jövőkép-valami foszlányok, amik kínozzák a lányt, kap-e gyógyírt a betegségére, kijut-e a városból, mi történik a kutyákkal és a többi. Lassacskán minden kérdésünkre választ kaphatunk, de én egyikre sem azt kaptam, amire számítottam, pedig az író elrejtett pár utalást, de akkor sem esett le a tantusz előre. Ez mindenképpen pozitív, mert meg tudott lepni, és nem is egyszer. Azt pedig szintén imádtam, ahogy a történetbe beleszőtte az író azokat az elemeket (egyfajta életbölcsessgébe ágyazva, vagy nem is tudom hogy mondjam), amelyek sajnos mai világukra is tökéletesen érvényesek. Az ember ember maradt, hiába telt el kétezer év, és a rossz tulajdonságai nemhogy elcsökevényesedtek volna, de inkább kiéleződtek… Fordulatokban gazdag, izgalmas olvasmány, az biztos.
A szereplőkről szólva. Rany igazán bátor, küzdő kislány. A titkát nem szeretném elárulni. mert szerintem elrontaná a könyv első harmadát, de nagyon jól ki lett találva, az biztos. Szerettem a karakterét, bár az elején kicsit idegesített, meg tudtam érteni. Nővére, Soya sokban hasonlít rá, őszintén tisztelem kitartását, bátorságát és szeretetét, még ha néha picit naiv is volt a lányka. Lorens pedig annak az iskolapéldája, hogy az események hogyan változtatnak át begyöpösödött (bár kalandvágyó) városi polgárból túlélővé, sőt, igazi hőssé. Nála volt a legszembetűnőbb a jellemfejlődés, és rá is fért, azt kell, hogy mondjam. A Kráterbeli lakosok, akiket megismerhetünk, kicsit sarkítva majdhogynem a mai világ emberei (csak rosszabb körülmények közé szorítva, hiszen illegális húst termelni, gyümölcsöket enni, mert Overtoun mesterséges ételei az egyetlenek, amiket a törtvényesen fogyasztani lehet), különösen a Gyógyítót kedveltem végtelen bölcsességével (bár ő némiképp kilóg a sorból, de ezt a meglepit majd a könyv elárulja nektek!).
Nagyon tetszett a világ felépítése. Maga a város, annak története, a részletes leírások, amivel jellemzi az író a környezetet rendkívül szemléletes, gond nélkül magam elé tudtam képzelni a dolgokat, az összeillesztett paneleket a város padlójaként, a mágnescsíkon elhúzó magleveket. Nem túl cirádás a nyelvezet, de mégis pontos és stílusos táj-és környezetleírást kaphatunk, megfelelően adagolva. A történelmi szál – azaz mi történt, hogy jutott idáig az emberiség – egyedi és megfelelően kidolgozott, és szintén egyike volt azoknak, amik meg tudtak lepni a könyvben. Azt hiszed egy sima, szokásos nukleáris háború volt a világvége oka? Hát nem. És ezért köszönet. Ja, és könnyekre és vérre vágytam, azt pedig maximálisan megkaptam. Még többet is. A könyv vége pedig… Jaj.
“Jobb gyertyát gyújtani, mint szidni a sötétséget!“
Összességében szerettem a könyvet, bár tény, nehezen indult a kapcsolatunk, de bőven megérte, hogy folytattam, sőt, kíváncsian várom a további részeit a trilógiának, hiszen bőven maradt még fantázia ebben a világban. Tudtommal az előzménykötet következik ezután, szóval aki a folytatásra ácsingózik még várhat egy darabig – köztük én is. Ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik szeretnek egy világvége után felépült jövőbeli városról olvasni, egy hányattatott sorsú kislánnyal, és annak titkával fűszerezve, meg persze kutyákkal. Sci-fi és disztópia szerelmeseinek nagyon tudom ajánlani, mondhatni kötelező! Részemről pedig 5/4,5 csillagot adok neki, a felet is csak az első kb. száz oldalért vontam le, de a többi bőven kárpótolt.
Utóirat: a borító egyenesen csodaszép, és tökéletesen illik a történethez.
Elég régen volt bejegyzés, de az elkövetkezendő időben összekaparom magam, ígérem. Instagramon azért próbálok egy fokkal aktívabb lenni, de pár dolog változott mostanság az életemben, és nehéz beosztanom az időmet. De ne is rólam beszéljünk, hanem inkább erről a fantasztikus könyvről, aminek az értékelését elhoztam nektek. Mint már megszokhattátok, bejegyzésem egy tematikus hét keretein belül született, méghozzá a Mesterséges Intelligenciák hetét tartjuk a Prológuson, csekkoljátok a többi bejegyzést is!
Köszönöm szépen a könyvet a Könyvmolyképző Kiadónak! Itt tudod te is megrendelni!
Fülszöveg
Könyvmolyképző, 2017 448 oldal
Lépj a jövő útjára! 2066 – Philadelphia.
Themisz, a titokzatos szuperszámítógép mindent lát, még a jövőt is. Kiszámítja, hogyan boldogulhat legjobban az emberiség.
Digitális jósok súgják meg a jövőt, ám az egyikük meghal, miközben Jarrednek, a zsoldosnak egy döbbenetes üzenetet mutat.
Vajon rendszerhiba vagy valóban a jövőt fedi fel? Az események láncreakcióként követik egymást.
Rejtélyes szervezet lendül mozgásba, hogy a virtuális térbe börtönözött, testetlen hacker segítségével megfejtse a Themisz titkait. A meghasonlott zsoldos döntésre kényszerül véres állandóság és küzdelmes változás között. Yolanda, a reflektorokhoz szokott riporternő szembesül a kíméletlen valósággal. Vajon él a csábító ajánlattal? Engedi, hogy maga a jövő költözzön be saját húsába és csontjába? Victor, a cég vezérigazgatója is nyomozásba kezd, hogy olyan sötét titkot fedjen fel, amitől még őt is óvják.
Mi valójában a rejtélyes Themisz? Harc kezdődik a valóságban és a kibertérben egyaránt. Már nem csak Themisz a tét, hanem a szabadság. Vajon a test vagy az elme szabadsága fontosabb?
A történet a jövőben játszódik, 2066-ot írunk. Nincs is olyan távol, ugye? Végig ezen kattogott az agyam, miközben olvastam a könyvet, ugyanis simán el tudom képzelni, hogy egy ilyen jövő áll előttünk. De milyen is ez a jövő? Az emberek személytelen gépekké, feladatukat ellátni köteles, TaskMaskos (arcukat eltakaró, szándékosan személytelenítő maszk) bürökráciarobottá változtak. És nem csak elvont értelemben, ugyanis a protézisek fénykorukat élik: már nem lehetsz jó sportoló műláb nélkül, ha híres és népszerű akarsz maradni vagy lenni minden új fejlesztést azonnal be kell szerezned (a műszemig bezárólag…). A lehetőségek tárháza végtelen. Tulajdonképpen okosszemüveg vagy kontaktlencse nélkül már nem is létezhetsz, életedet döntéssegítő prodedúrák uralják. Hol marad a szabad akarat? Hol van a határa az emberi test gépesítésének? Mi történik, ha egy szuperszámítógép az egész életedet uralni tudja? Még a jövőt is megjósolja, tűpontossággal. Legalábbis a látszat szerint.
A sztori egy ilyen világban játszódik, több szálon fut, 4 főszereplő szemén keresztül ismerhetjük meg ezt a rideg valóságot. Jarred a Themisz cég biztonsági főnöke, ő felel emellett azért is, hogy a gép jóslatai úgy következzenek be, ahogy annak kellene – kvázi végrehajtja őket, ha szükséges. Ám már a kötet elején megkérdőjeleződik számára minden, hiszen ellátogat terhes feleségével egy Themisz jósdába, ahol valamilyen megnyugvásra számít az ikreik jövőjét illetően. Ehelyett azonban a látogatás katasztrófába torkollik, baljós képek és hangok jelennek meg, a jós pedig bele is hal a jövendölésbe. Erről a pontról indul minden. A könyv felütését imádtam, teljesen belecsap az eseményekbe, már az elejétől izgalmas és magával ragadó. Később, minél több szereplőt ismerhetünk meg, annál jobban eluralkodik a fejünkben a káosz: most ezzel a szállal mit is akart az író? Például egy kislány, Delphoi története is elénk tárul. Egy ENV, azaz emberszámba nem vett lány, azonosító chip és család nélkül. Az ő története évekkel korábban kezdődik, mint 2066, ami megint csak a figyelmet ragadja meg: miért ismerhetjük meg az egész életét – illetve annak fontos pontjait – amíg másoknál csak a “jelen” a fontos? Delphoi a könyv során felcseperedik, és persze értelmet is nyer a múltjának bemutatása. A lány történetét nagyon kedveltem, egyszerűen megvett az író kilóra azokkal a szörnyűségekkel, amik történtek a lánnyal. Szerettem, ahogy meglepően szemléletesen írja le a kislány bántalmazását, későbbi drogfüggőségét, szexuális kizsákmányolását. Milyen lehet a jövőben egy bordélyház? Bakti Viktor megmutatja nekünk, bármennyire is félre akarunk nézni. A fényes jövő, a csillogó robotok és kiterjesztett valóság mögött ott húzódik a sötétség. Az egyetlen, amit sajnáltam Delphoival kapcsolatban az az, hogy kevés kis szeletet kaptunk belőle. A történet szempontjából pont eleget, de én még szívesen olvastam volna szegény lány küzdelmeit.
Fontos szerepet kap a kötetben továbbá Yolanda, a vidékről felkapaszkodott híres tévés személyiség. A lány tulajdonképpeni leépülését követhetjük figyelemmel a könyvben, a ragyogó csillogás és népszerűség rózsaszín felhőjéből a legnagyobb mélységekig megjár mindent Yola. Őt sajnos kevésbé tudtam megkedvelni, bár alapvetően érthető volt a tettei mögötti motiváció és a lelki folyamatok is kellően elénk voltak tárva, ami pedig a végén történt vele egyenesen megrázott.
A harmadik főszereplőnk Victor, a Themisz cég vezérigazgatója. Yolanda műsorában ismerkedhetünk meg vele, majd később közelebbről is megfigyelhetjük hogyan nyílik ki a szeme az eseményekre: Victor meglepően vak volt, évekig, évtizedeik, ami egy kicsit indokolatlannak tűnik ahhoz képest, hogy ő a híres-neves cég tulajdonképpeni feje. Mindemellett egy egyenes, korrekt embert ismerhettünk meg személyében, aki ugyan átlépett néhány súlyos erkölcsi határt, de a többségét akaratlanul tette meg. Nagyon drukkoltam neki, hogy végre jöjjön rá, mi folyik a háta mögött, és elkeseredetten kérleltem, hogy jó döntéseket hozzon a szükséges időpontokban. Az ő figurája is valódinak, igazinak érződött, egy elitbe vágyó, az apja – és a saját – álmaiért foggal-körömmel küzdő személyt ismerhettünk meg.
Az abszolút kedvencem a könyvben Hector volt. Ő az, aki megtestesíti a brutális jövőt: már nem is a testében, hanem a cybertérben, a Hálón él. Gátor, a nagy hacker, aki mindenhová be tud törni, aki bármit megtehet, miközben saját testét évek óta nem is használja. Milyen világ az, ahol az agyadba dugott csatlakozókon keresztül tudod élni az életed? Nagyon remélem, hogy sosem fog hasonló bekövetkezni. Mindenesetre a stílusa páratlanul flegma, igazi nagyszájú “ki, ha én nem” ember, de pont annyira, amennyire kell. Arroganciája mögött azonban súlyos traumák húzódnak, és kedveltem azt, ahogy a történet végére ő is egy ízig-vérig emberré lett, küzdelmes sorssal és mély érzelmekkel.
A kötet egy igazi utálnivaló főgonoszt is adott nekünk, akinek a személye első körben még nem esik le az olvasónak, tehát én sem lőném le a poént, de azt kell mondjam, minden megvolt benne ami egy hasonló szereplőhöz kell. Gondolatban jó sokszor fejbe vágtam a kedvenc péklapátommal. Rengetegszer.
A világ kellően felépített volt, megfelelően kidolgozott a történet minden egyes szála, amelyek elsőként egy-egy fonalként indultak útjára, majd szépen lassan egymásra találnak, és a végére megkötöttünk egy pulcsit is a cselekményből. A viccet félretéve lenyűgözően tudta hozni a könyv azt, amit elvártam tőle: legyen szövevényes, meglepő, sokkoló, ha már a kötet elejére az van írva, hogy “thrillerbe oltott csavaros sci-fi”. Hát, az általam eddig olvasott thrillerekhez ugyan nem hasonít, de megvolt benne az az izgalom és lassú építkezés, amit vártam, annak ellenére, hogy folyamatosan pörögtek az események. A dolgok nagy részére magam is rájöttem, előbb, mint ahogy a nagy leleplezés megtörtént volna, de ezzel együtt is voltak olyan részek, aminél leesett az állam.
Azt hiszem feltűnt, hogy rosszat nem is mondtam még a regényről, nem véletlenül. Bár azt hittem egészen a közelmúltig, hogy a sci-fi nem az én műfajom, kezdem megkérdőjelezni ezt a kijelentésemet, mert ez a könyv tényleg tökéletesen magával ragadott. Mostanában szinte csak a buszon van időm olvasni, és az utazás ezzel a kötettel nagyjából 5 percnek tűnt (1 óra helyett), és legszívesebben egész nap bújtam volna. Talán az egyetlen kivetnivaló, amit találok benne, az a mechanikai és informatikai (tehát a tudományos) részek túl rövid bemutatása. Szívesen olvastam volna az adott technikai kütyük működéséről egy árnyalatnyival többet, például a kiterjesztett valóság fogalma nem volt nekem teljesen tiszta egész végig. Ennek ellenére nem éreztem zavarónak, inkább szabadjára engedtem a fantáziám. Néhány apróbb logikai gixer azért előfordult a kötetben, de alapvetően minden nagyon a helyén volt véleményem szerint.
Még egy kicsit hadd ajnározzam a kötetet: imádtam a társadalomberendezkedést. Szociológusként kicsit meg is dobogtatta szívem a weberi társadalom. Igazából egy szigorú kasztrendszer az, amit az okosok – mármint a tudósok – kitaláltak a társadalom tökéletes működése érdekében. Ugyan megfelelő küzdelemmel feljebb kerülhetsz, hiszen pontokat szerezhetsz a profilodra és elméletben előrébb juthatsz, gyakorlatilag azonban – ahogy azt Victor sorsán keresztül megismerhetjük – ez nem teljesen így van. Az is kiderül, hogy hogyan jutottak el idáig, miért szakadt 4 részre az USA, milyen háborúk dúlnak világszerte. Fájóan igaznak tűnik minden szava, még akkor is, ha a jövőről szól. Ez azért is lehet, mert teljesen aktuális témákat boncolgat, amelyeket már fentebb kifejtettem.
A könyvnek nem csak a tartalma fogott meg, de borító is csodaszép. De tényleg. Képen nem adja vissza teljesen, de élőben lenyűgöző, és teljes mértékben illeszkedik a könyvhöz, nagyon passzol a sztorihoz. Emelem kalapom a borító tervezője előtt! Már ezért megérdemel a könyv legalább két csillagot.
Összességében azt kell mondanom, Bakti Viktor előtt le a kalappal. Nem sok íróról tudom elmondani, hogy megszerettetett velem egy műfajt, még azt hiszem Viktor sem érdemelte meg ezt a címet, de elég közel jár hozzá. Az első lépést együtt tettük meg, tehát köszönöm az élményt, a kötetre pedig nem tudok kevesebbet adni 5/4,5 csillagnál, a maga kis hibái ellenére sem. Ha érdekel mi is pontosan a Themisz és hogyan működik, mit tehetsz egy ilyen szomorú jövőben az elnyomás és a hatalmasok ellen, ha szereted a disztópiákat – mert én ezt annak is mondanám – illetve a sci-fit, akkor mindenképpen adj egy esélyt ennek a könyvnek, mert nem fogod megbánni.
Minutes to midnight 